Az utóbbi években nálunk elhangzott lelki ajándékok áttekintése. A törvényeskedés és a szellemben való járás összehasonlítása.
2009. május 31., vasárnap
2009. május 28., csütörtök
Gondolatok a teremtésről
Kezdetben…
Minden gyermek előbb-utóbb felteszi szüleinek azt a kérdést: „Honnan jöttem?” A felnőttek is kíváncsiak arra, hogy hogyan jött létre minden. Mert akármilyen messzire nézünk, bármelyik műszerrel mérjük, láthatjuk, hogy mindenütt van rend: a távoli galaxisoktól a szubatomi neutrínóig, minden a helyén van. S a föld eldugott zugai, akármilyen szélsőséges viszonyok is uralkodnak, hemzsegnek az élettől.
Foglalkoztatta ez a kérdés az embereket a korszakok folyamán, mert minden népnél, minden törzsnél „eredet mítosz” található. Minden az édesvizű és a sósvizű ősóceánok összekeveredéséből származik (babiloni Enuma Elish), vagy minden anyagi a láthatatlan szellemi világ tökéletlen visszatükröződése (ógörög platonizmus). Persze, mi modern, civilizált emberek csak mosolyogni tudunk ezeken, mert a tudósok bebizonyították már, hogy egy nyolcmilliárd évvel ezelőtt történő ősrobbanás követően, minden magától összeállt… (Láttunk-e valaha olyan robbanást, amiből rend származott volna?)
A Biblikus kronológia szerint, a világ nem lehet több, mint 10-15 ezer éves, de az evolúció azt tételezi fel, hogy négy és fél milliárd év múlt el a föld keletkezése óta. Sajnos, nincsen olyan tudományos módszer, amivel egyértelműen lehet megállapítani a világ abszolút korát, de néhány eljárás létezik, amely a maximum korát adhatja meg. Ezek közül a legismertebbek a sugárzási módszerek, pl. urán-ólom vagy kálium-argon, amivel mérik a kőrétegek korát. Ezeket használják az evolúcionisták mert általában hosszú időket adnak, de nem igazán pontosak, mert ha megvizsgálják a nemrég kitört vulkánok lávafolyását, majdnem minden esetben sokkal túl magas az eredmény. Egy példa a Hawaiiban található Hualalai vulkánból származó Kaupelehu folyásnak kőzete, amely a történelmi források szerint 1801-ben keletkezett. E sziklák 12 mintáját különböző eljárásokkal dátumozták meg, és azt közölték, hogy a legfiatalabb 140 millió éves, és a legrégibb 2,96 milliárd éves[2]. Annyit a sugárzási módszerek megbízhatóságáról.
Más módszerek fiatalabb földre utalnak. Ha megmérjük, hogy milyen mennyiségben van jelen egy bizonyos ion a tengerben, és azt is határozzuk meg, hogy milyen gyorsan növekszik évente ez a mennyiség, az óceán maximum korát lehet kiszámolni, feltéve, hogy az ion eredetileg nem volt jelen. Különböző elemekkel végezték ezt a kalkulációt. Eltérőek az eredmények, de arra kell emlékezni, hogy ez maximum és nem abszolút korát adja meg a tengernek. Néhány eredmény: klór – 90 millió év, nátrium – 50 millió év, réz – 50.000 év.
Mióta mérik a föld mágneses mezejének térerejét, észrevették, hogy ez exponenciális módon csökken, 1.400 éves felezési idővel. Feltéve, hogy állandó volt ez a folyamat, mikor az angol-szászok Britanniába jöttek, kétszer annyi lett volna a mágneses térerő, mint most, Illés próféta idején pedig négyszer annyi, stb. Csupa 15.000 évvel ezelőtt, annyi lett volna a föld mágneses térereje, mint egy mágneses csillagé, miszerint szilárd állapotban nem létezhetett volna a világ.
Tény, hogy a tudomány számos más területe is olyan eredményeket hoz, amelyek sokkal jobban egyeznek meg az „intelligens tervezés” és a „fiatal teremtés” fogalmával, mint a „vak véletlennel.” Hiányzik itt a hely, hogy ezeket mind részletezzem, csak felsorolok néhányat: valószínűség teória, informatika, biokémia, molekuláris biológia, paleontológia, geológia, genetika, stb. Annyira túlnyomó a bizonyíték, hogy még az ateista evolúcionistának néha megváltozik a véleménye. Brit Nobel díjas tudós Chandra Wickramsinghe nemrég ezt közölte: „Mióta tudósnak képeznek, nagyon erősen megmosták az agyam, hogy ne tudjam elhinni, hogy a tudomány összeegyeztethető valamilyen teremtéssel. Fajdalommal, de ki kellett dobnom ezt az elképzelést. Egészen kényelmetlenül érzem magam a jelenlegi helyzetemben… De logikus kifelé vezető utam nincsen… A kozmikus méretű teremtésen kívül, nincsen más mód, miszerint megérthetjük az élet vegyületeinek pontos rendezését… Mint tudósok abban reménykedtünk, hogy ki tudjuk kerülni ezt a következtetést, de nem tudjuk.” [3]
Minden gyermek előbb-utóbb felteszi szüleinek azt a kérdést: „Honnan jöttem?” A felnőttek is kíváncsiak arra, hogy hogyan jött létre minden. Mert akármilyen messzire nézünk, bármelyik műszerrel mérjük, láthatjuk, hogy mindenütt van rend: a távoli galaxisoktól a szubatomi neutrínóig, minden a helyén van. S a föld eldugott zugai, akármilyen szélsőséges viszonyok is uralkodnak, hemzsegnek az élettől.
Foglalkoztatta ez a kérdés az embereket a korszakok folyamán, mert minden népnél, minden törzsnél „eredet mítosz” található. Minden az édesvizű és a sósvizű ősóceánok összekeveredéséből származik (babiloni Enuma Elish), vagy minden anyagi a láthatatlan szellemi világ tökéletlen visszatükröződése (ógörög platonizmus). Persze, mi modern, civilizált emberek csak mosolyogni tudunk ezeken, mert a tudósok bebizonyították már, hogy egy nyolcmilliárd évvel ezelőtt történő ősrobbanás követően, minden magától összeállt… (Láttunk-e valaha olyan robbanást, amiből rend származott volna?)
Honnan tudhatjuk? Ember nem volt jelen a kezdet kezdetén, nem tapasztalta meg az univerzum eredetét, de egy olyan személy, aki ott volt, kijelentette nekünk, hogy mi történt. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” – így szól a Biblia első mondata, és utána, I. Mózes 1 – 2-ben, folytatódik a teremtés folyamatának leírása. De nem csak az elején, hanem sok helyen, sok okból, és sok helyzetben találkozunk a teremtés tényével a Biblia oldalain. Nyomorúságában Jób találkozott a Teremtőjével, és azzal a gondolattal vigasztalódott meg, hogy mivel Isten mindent teremtett, és a világmindenségét kezében tartja, bizonyára bízni lehet benne (Jób 38-42). Számos zsoltárban imádják a teremtő Istent, pl.: „Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete. Gáttal torlaszolta el a tenger vizét, mederbe zárta hullámait. Féljen az Úrtól az egész föld, rettegjen tőle a világ minden lakója, mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott.” (Zsolt. 33: 6-9). Maga Jézus a teremtés valóságára utal, mikor tanít a házasságról és a válásról: „mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten.” (Márk 10: 6). És halljuk meg, miről szól a mennyei sereg állandó dicsőítő éneke: „És amikor az élőlények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak a trónuson ülőnek, aki örökkön-örökké él, leborul a huszonnégy vén a trónuson ülő előtt; koronájukat is leteszik a trónus elé; és ezt mondják: ,Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.’” (Jel. 4: 9-11).
A Biblia gondolatvilágát, tehát, nem lehet elkülöníteni a teremtéstől. Ráadásul, a teremtés nem csak vigasztal a nehézségekben vagy okot ad a hálás dicsőítésnek, hanem alapot rak a keresztyén tanításnak is. Mert úgy-e, az embernek csak akkor lenne szüksége megváltásra, ha először Isten képmására teremtetett, és utána bűnbeesett. Ha az ember nem több mint az atomok véletlen összeállása, és a bűn nem más, mint „a legerősebbek fennmaradása,” akkor minek és miből térjen meg?
Itt megint felmerül az evolúció kérdése, amiről mindenki tudja, hogy: „a teremtéssel foglalkozik a vallás, de az evolúció tudományos tény.” De nem minden igaz, amit tudunk. Idézek egy evolúcionista tudóst: „Nem azért fogadják el annyira univerzálisan az evolúciós elméletet, mert logikusan következetes bizonyítékkal bebizonyítható, hanem azért, mert az egyetlen alternatíva, ami a speciális teremtés, egyértelműen hihetetlen.” (D. M. S. Watson, 1929).[1] Ő nem az egyetlen, aki olyasmit állít. Ebből derül ki, hogy a keresztyén elfogadja a teremtést hit által, a tudós pedig elfogadja az evolúciót – hit által. A keresztyénség, tehát, vallás, és az evolúció – tudomány? Sokkal inkább ez is filozófia, idealizmus, ateista vallás.
Gondolkodjunk most a tudományra egy kicsit. A kutatás használja a „tudományos módszert,” ami kb. így működik. Nézzünk egy helyzetet, és az érzékeltek alapján állítunk össze egy hipotézist. A hipotézist most megvizsgáljuk úgy, hogy előremondunk bizonyos kísérletek eredményét, a hipotézis alapján. Ha valójában megegyeznek az eredmények az előremondottal, ez megerősíti a hipotézist, és elmélet lesz belőle. Ha mást mutat az eredmény, akkor a hipotézist meg kell vetni, vagy legalábbis módosítani kell.
Tételezzük fel, tehát, hogy a teremtés és az evolúció két alternatíva hipotézis a világegyetem eredetéről, és nézzünk néhány területet, hogy lássuk, melyik elmélet jobban egyezik meg a tényekkel.
A Biblia azt írja, hogy kezdetben teremtette Isten a világegyetemet (I. Mózes 1-2). Ez a folyamat egy hétig tartott, és befejeződött. Jelenlegi pillanatban, Isten már nem teremt, de fenntartja és megőrzi azt, amit létrehozott (Zsid. 1: 2-3). Ezen túl, az ember bűnesete óta és miatta, a teremtés „hiábavalóságnak vettetett alá,” és „romlandóság szolgaságában” van (Róma 8: 20-21). Más szóval, a világegyetem eredeti tökéletes, befejezett állapota kb. tízezer éve romlik.
Az evolúciós hipotézis pedig azt állítja, hogy egy ősi kaotikus állapotból, fokozatosan bonyolultabbá, rendezettebbé, szervezettebbé és komplexebbé válik a világ, ami a puszta véletlen műve. Más szóval, nyolcmilliárd éve folyamatosan javul és kifejlődik a világegyetem.
Ez a két elmélet teljesen ellentétes állapotokat tételez fel. Melyik egyezik meg a jelenlegi helyzettel? A termodinamika két törvénye kb. 100 éve ismertek és teljesen általánosak. Egyszerűen kifejezve, az első az, hogy minden folyamat energiacserével jár, de változatlan marad a totál energia, és a második, hogy az energiacsere soha nem tökéletes, ami azt eredményezi, hogy mindig növekszik a rendszer entrópiája, illetve, rendetlensége. Azaz, tudományos tény, hogy minden rendszer rendezettsége állandóan csökken, és soha nem növekszik, ami megegyezik a Bibliával és teljes ellentétben áll az evolúciós elmélet feltételezéseivel.
A Biblia gondolatvilágát, tehát, nem lehet elkülöníteni a teremtéstől. Ráadásul, a teremtés nem csak vigasztal a nehézségekben vagy okot ad a hálás dicsőítésnek, hanem alapot rak a keresztyén tanításnak is. Mert úgy-e, az embernek csak akkor lenne szüksége megváltásra, ha először Isten képmására teremtetett, és utána bűnbeesett. Ha az ember nem több mint az atomok véletlen összeállása, és a bűn nem más, mint „a legerősebbek fennmaradása,” akkor minek és miből térjen meg?Itt megint felmerül az evolúció kérdése, amiről mindenki tudja, hogy: „a teremtéssel foglalkozik a vallás, de az evolúció tudományos tény.” De nem minden igaz, amit tudunk. Idézek egy evolúcionista tudóst: „Nem azért fogadják el annyira univerzálisan az evolúciós elméletet, mert logikusan következetes bizonyítékkal bebizonyítható, hanem azért, mert az egyetlen alternatíva, ami a speciális teremtés, egyértelműen hihetetlen.” (D. M. S. Watson, 1929).[1] Ő nem az egyetlen, aki olyasmit állít. Ebből derül ki, hogy a keresztyén elfogadja a teremtést hit által, a tudós pedig elfogadja az evolúciót – hit által. A keresztyénség, tehát, vallás, és az evolúció – tudomány? Sokkal inkább ez is filozófia, idealizmus, ateista vallás.
Gondolkodjunk most a tudományra egy kicsit. A kutatás használja a „tudományos módszert,” ami kb. így működik. Nézzünk egy helyzetet, és az érzékeltek alapján állítunk össze egy hipotézist. A hipotézist most megvizsgáljuk úgy, hogy előremondunk bizonyos kísérletek eredményét, a hipotézis alapján. Ha valójában megegyeznek az eredmények az előremondottal, ez megerősíti a hipotézist, és elmélet lesz belőle. Ha mást mutat az eredmény, akkor a hipotézist meg kell vetni, vagy legalábbis módosítani kell.
Tételezzük fel, tehát, hogy a teremtés és az evolúció két alternatíva hipotézis a világegyetem eredetéről, és nézzünk néhány területet, hogy lássuk, melyik elmélet jobban egyezik meg a tényekkel.
A Biblia azt írja, hogy kezdetben teremtette Isten a világegyetemet (I. Mózes 1-2). Ez a folyamat egy hétig tartott, és befejeződött. Jelenlegi pillanatban, Isten már nem teremt, de fenntartja és megőrzi azt, amit létrehozott (Zsid. 1: 2-3). Ezen túl, az ember bűnesete óta és miatta, a teremtés „hiábavalóságnak vettetett alá,” és „romlandóság szolgaságában” van (Róma 8: 20-21). Más szóval, a világegyetem eredeti tökéletes, befejezett állapota kb. tízezer éve romlik.
Az evolúciós hipotézis pedig azt állítja, hogy egy ősi kaotikus állapotból, fokozatosan bonyolultabbá, rendezettebbé, szervezettebbé és komplexebbé válik a világ, ami a puszta véletlen műve. Más szóval, nyolcmilliárd éve folyamatosan javul és kifejlődik a világegyetem.
Ez a két elmélet teljesen ellentétes állapotokat tételez fel. Melyik egyezik meg a jelenlegi helyzettel? A termodinamika két törvénye kb. 100 éve ismertek és teljesen általánosak. Egyszerűen kifejezve, az első az, hogy minden folyamat energiacserével jár, de változatlan marad a totál energia, és a második, hogy az energiacsere soha nem tökéletes, ami azt eredményezi, hogy mindig növekszik a rendszer entrópiája, illetve, rendetlensége. Azaz, tudományos tény, hogy minden rendszer rendezettsége állandóan csökken, és soha nem növekszik, ami megegyezik a Bibliával és teljes ellentétben áll az evolúciós elmélet feltételezéseivel.
A Biblia szerint, Isten a kezdetén teremtette meg a különböző állatfajtákat (kreácionista nyelvezeten, baramin), amelyek azóta szaporodnak. Elvárható, hogy bizonyos korlátok között lesznek variációk (pl. a „kutya” baraminból lesz a németjuhász, a chihuahua, a farkas, a róka, stb., a „macska” fajta pedig, kiscicát, oroszlánt, tigrist, stb. hoz létre), de egy faj soha nem változik át egy másik fajjá. Az evolúció pedig azt tételezi fel, hogy egy eredeti sejtből fejlődött ki az összes élőlény, ami valaha létezett. Az lenne várható, tehát, hogy nem lennének éles korlátok a fajok között, hanem kontinuum vagy spektrum lenne, amiben minden fajta fokozatosan átváltozna a következőbe. A világ és a kőzetek tele lennének átmeneti formákkal, illetve „láncszemekkel.”
A valóság megegyezik az első képpel. Mind az élő világban, mint a kövületekben, éles határok vannak a fajták között. Minden faj hirtelen megjelenik a kőzetben, és ugyanolyan hirtelen tűnik el (feltéve, hogy egyelőre elfogadjuk a több millió éves geológiai korokat). Nem csak, hogy „hiányzó láncszem” van a majom és az ember között – a valóság az, hogy nincs lánc, mivel az összes szem hiányzik: élettelen vegyszerek – egysejtű, egysejtű – gerinctelen állat, gerinctelen – hal, hal – kétéltű, kétéltű – hüllő, hüllő – madár, hüllő – emlős, stb. Darwin tudta, hogy ez a tény ártott az elméletének, de azt gondolta, hogy előbb-utóbb előkerülnek a sziklákból az átmeneti formák. Közel százötven éves további keresés után, nem kerültek elő.
A Biblikus kronológia szerint, a világ nem lehet több, mint 10-15 ezer éves, de az evolúció azt tételezi fel, hogy négy és fél milliárd év múlt el a föld keletkezése óta. Sajnos, nincsen olyan tudományos módszer, amivel egyértelműen lehet megállapítani a világ abszolút korát, de néhány eljárás létezik, amely a maximum korát adhatja meg. Ezek közül a legismertebbek a sugárzási módszerek, pl. urán-ólom vagy kálium-argon, amivel mérik a kőrétegek korát. Ezeket használják az evolúcionisták mert általában hosszú időket adnak, de nem igazán pontosak, mert ha megvizsgálják a nemrég kitört vulkánok lávafolyását, majdnem minden esetben sokkal túl magas az eredmény. Egy példa a Hawaiiban található Hualalai vulkánból származó Kaupelehu folyásnak kőzete, amely a történelmi források szerint 1801-ben keletkezett. E sziklák 12 mintáját különböző eljárásokkal dátumozták meg, és azt közölték, hogy a legfiatalabb 140 millió éves, és a legrégibb 2,96 milliárd éves[2]. Annyit a sugárzási módszerek megbízhatóságáról.Más módszerek fiatalabb földre utalnak. Ha megmérjük, hogy milyen mennyiségben van jelen egy bizonyos ion a tengerben, és azt is határozzuk meg, hogy milyen gyorsan növekszik évente ez a mennyiség, az óceán maximum korát lehet kiszámolni, feltéve, hogy az ion eredetileg nem volt jelen. Különböző elemekkel végezték ezt a kalkulációt. Eltérőek az eredmények, de arra kell emlékezni, hogy ez maximum és nem abszolút korát adja meg a tengernek. Néhány eredmény: klór – 90 millió év, nátrium – 50 millió év, réz – 50.000 év.
Mióta mérik a föld mágneses mezejének térerejét, észrevették, hogy ez exponenciális módon csökken, 1.400 éves felezési idővel. Feltéve, hogy állandó volt ez a folyamat, mikor az angol-szászok Britanniába jöttek, kétszer annyi lett volna a mágneses térerő, mint most, Illés próféta idején pedig négyszer annyi, stb. Csupa 15.000 évvel ezelőtt, annyi lett volna a föld mágneses térereje, mint egy mágneses csillagé, miszerint szilárd állapotban nem létezhetett volna a világ.
Tény, hogy a tudomány számos más területe is olyan eredményeket hoz, amelyek sokkal jobban egyeznek meg az „intelligens tervezés” és a „fiatal teremtés” fogalmával, mint a „vak véletlennel.” Hiányzik itt a hely, hogy ezeket mind részletezzem, csak felsorolok néhányat: valószínűség teória, informatika, biokémia, molekuláris biológia, paleontológia, geológia, genetika, stb. Annyira túlnyomó a bizonyíték, hogy még az ateista evolúcionistának néha megváltozik a véleménye. Brit Nobel díjas tudós Chandra Wickramsinghe nemrég ezt közölte: „Mióta tudósnak képeznek, nagyon erősen megmosták az agyam, hogy ne tudjam elhinni, hogy a tudomány összeegyeztethető valamilyen teremtéssel. Fajdalommal, de ki kellett dobnom ezt az elképzelést. Egészen kényelmetlenül érzem magam a jelenlegi helyzetemben… De logikus kifelé vezető utam nincsen… A kozmikus méretű teremtésen kívül, nincsen más mód, miszerint megérthetjük az élet vegyületeinek pontos rendezését… Mint tudósok abban reménykedtünk, hogy ki tudjuk kerülni ezt a következtetést, de nem tudjuk.” [3]
Azért, miért fogadják el annyian az evolúciót? Mert azt tanulták az iskolában?
Mert azt hitték, hogy bebizonyított tény? Nem gondolták át, mert a tudósok bizonyára értik? Talán. Vagy a fent idézett doktorral együtt, kényelmesebben érzik magukat ha legalább látszólagos alapja van annak a feltevésnek, hogy nincs Isten?
Ha nincsen Isten, ha az ember csak a véletlenül rezgő atomok meg a hosszú idő szüleménye, értelmetlen a létezése, de legalább lelkiismeret-furdalás nélkül azt teheti, amit akar. Ha pedig megtörtént a teremtés, akkor van Teremtő, akinek felel. És a modern tudomány egyre több eredménye arra buzdít minket, hogy figyeljünk Pál apostolra: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén látható. Ennél fogva nincs mentségük” (Római levél 1: 18-20).
A tizenkilencedik századi „eredet mítosznak” ellenére, tehát, a teremtett világ arra mutat, hogy van tervező. De ez nem csupa rossz hír. A Bibliában meg van írva, hogy ő milyen, és hogyan lehet megismerni.
Lábjegyzet:
1. D.M.S. Watson, “Adaptation,” Nature, Vol. 123 (1929), p. 233.
2. David Plaisted, The Radiometric Dating Game.
3. Sir Frederick Hoyle and Chandra Wickramsinghe, There Must Be A God, Daily Express, Aug. 14, 1981.
Bibliográfia:
Morris, Henry M., Kreacionizmus, Budapest, 2000
Alapok - Bemerítkezés
Alapok
3. Bemerítkezés
Most értünk a keresztyénné válás második alapjához, ami a vízbe való bemerítkezés. Ismételjük meg itt, hogy a Bibliában az emberek úgy lettek keresztyénekké, hogy:
i) Megtértek, hittek, újjászülettek,
ii) Bemerítkeztek,
iii) Betöltekeztek Szentlélekkel. (Ap. Csel 2: 38).
Sok vita folyik az egyházakban a „keresztség” jelentőségével kapcsolatosan, pedig majdnem minden egyház gyakorolja, valamilyen formában. Nézzük meg, hogy a Biblia hogyan látja a bemerítést:
a) A külső megvallása annak a belső döntésnek, hogy ezentúl Krisztust követem – az új szövetség belépő jele
A korszakok folyamán, Isten szövetségek által lépett kapcsolatba az emberrel. A szövetségre úgy lehet gondolni, hogy az szerződés vagy megállapodás két fél között. Az olyan megállapodás a felek által beteljesítendő ígéreteket és kötelességeket tartalmazza, amelyeket mindkettőjük szorgalmasan elolvassák, jóváhagyják, és azután aláírják, vagy „elpecsételik” a szerződést. Az új szövetség szerint, kötelességünk az, hogy Jézusban higgyünk és tanítványaiként kövessük, és Isten ezért megígéri nekünk az örök életet. Ha egyetértettünk a feltételekkel, mi a szerződést úgy „írjuk alá,” hogy alávessük magunkat a bemerítésnek. (Azután Isten maga úgy pecsételi el, hogy adja nekünk a Szentlelket, amely a következő tanulmány témája lesz). Vessük össze egy kicsit Isten szövetségeit.
Ha kívülálló, pogány ember közeledett Izrael Istenéhez annyira, hogy csatlakozni is akart a zsidó hitközösséghez, akkor azt a döntést hozta, hogy az élete megváltozik, és ezen túl él a mózesi törvény szerint. Az első lépés ebben a folyamatban az volt, hogy körülmetélkedik annak jeléül, hogy „belép” a mózesi szövetségbe, valamint annak is, hogy határozott szándéka betartani a törvényt.
Ezzel szemben, a fizikális körülmetélkedés nem része a keresztyén életnek, mert egy másik szövetség alatt élünk (lásd Gal. 5: 2-4: „Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek: Krisztus semmit sem használ nektek. De ismét bizonyságot teszek minden embernek, hogy aki körülmetélkedik, köteles az egész törvényt megtartani. Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestek.”)
Másrészt, az újszövetség mégis összehasonlítja a körülmetélkedést a bemerítéssel (lásd pl. Kol. 2: 9-12). Ezt úgy lehet érteni, hogy aki aláveti magát a bemerítésnek nyilvános megvallást, illetve fogadalmat tesz a világ előtt, hogy megtért, ezen túl megváltozik az élete és Krisztus tanítványa lesz. A körülmetélkedéssel párhuzamban, ez az újszövetségbe való „belépő ceremónia.” (Az 1. tanulmány arról szólt, hogy mit jelent, Jézus tanítványa lenni. Az új szövetség állandó jele pedig az Úrvacsora, amivel majd foglalkozunk.)
Aki Krisztust követi, őt szolgálatra hív el az Úr, de aki szolgál, nagyon fontos, hogy „szabályszerűen küzdjön.” (vö. II.Tim. 2: 5). Isten nagyon fontos feladatra hívta el Mózest, de mikor elindult Egyiptomba, hogy beteljesítse az elhívását, Isten meg akarta ölni (II.Mózes 4: 24-26). Mózes elmulasztotta azt, hogy körülmetélje a fiát, pedig ez lett volna annak a jele, hogy mint Ábrahám utódja, szövetségi kapcsolatban állt Istennel (lásd I.Mózes 17: 10-11, 14: „Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit! … ez lesz a veletek kötött szövetségem jele… A körülmetéletlen férfi, akinek nem metélték körül szeméremteste bőrét, az irtassék ki népe közül, mert elutasította szövetségemet.)
Erre tekintettel, ha valaki odaszánja magát, hogy Jézust kövesse és Istennek szolgáljon, ne mulassza el azt, hogy minél előbb merítkezzen be, hogy a továbbiakban ő is tudjon szabályszerűen küzdeni.
Egy kis kitérő
Ha párhuzamban van a körülmetélkedés a bemerítéssel, és ha zsidónak születik valaki, gyermekként körülmetélkedik, mi van a gyermekkeresztséggel?
Az ószövetség alatt, a zsidók, mint szent nemzet, Isten népe voltak, és ha valaki zsidónak született, akkor megkapta a szövetségnek ezt a jelét. Ezzel szemben, az új szövetség alatt Isten népe a keresztyének (egy olyan nép, amely azokból a zsidókból és nem-zsidókból áll, akik Jézusban hisznek). Fontos megérteni, pedig, hogy senki nem születik meg keresztyénként, még a keresztyén szülők gyermeke sem. Az újjászületés által lesz valaki keresztyénné, nem a természetes születés által. Úgy, mint a körülmetélkedés követte a természetes születést a zsidó számára, a bemerítés követi a megtérést és az újjászületést a keresztyén számára.
Minden esetben, amelyet tudunk a Bibliából, a bemerítés követte a megtérést, és ráadásul azonnal. Egy kisbaba nem tud sem megtérni, sem hinni.
b) Halál és feltámadás
Idézem a fent említett szakaszt: „(Krisztusban) vagytok körülmetélve is, de nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem a Krisztus szerinti körülmetéléssel, a bűn testének levetése által, amikor a bemerítésben vele együtt eltemettek benneteket, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket.” (Kol. 2: 11-13).
Valamint: „Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba merítkeztünk be, az ő halálába merítkeztünk? A bemerítés által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róma 6: 2-4).
A bemerítés aktusa azt szemlélteti, mikor az újonnan megtért ember alátűnik a víz alá és utána előjön belőle, hogy meghalt a régi bűneinek, életmódjának, és ezen túl természetfeletti, feltámadási erővel felruházva teljesen új életben jár.
A fönt idézett igében, viszont, azt látjuk, hogy ez egyáltalán csak az ember hite által lesz hatékony (Kol. 2: 12). A bemerítés nem szentség, azaz, olyan ceremónia, amely mindenféle hit nélkül magától működik. Ha olyan ember bemerítkezik, tehát, aki nem értette meg az evangéliumot, és nem tért meg, ő csak vizes lesz.
c) Lemossa a bűnöket
Mikor Anániás tanítvány Pálhoz jött, miután a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, imádkozott gyógyulásáért, bemerítette, és imádkozott a Szentlélekért (lásd Ap. Csel. 9: 1-19; 22: 6-16). A bemerítéssel kapcsolatban, ezt mondta: „Most tehát, miért késlekedsz? Kelj fel, merítkezz be, mosd le bűneidet, segítségül hiván az ö nevét.” (Ap. Csel. 22: 16). Szintén Tituszhoz írt levelében, Pál utal a bűnök lemosására, valamint a Szentlélek szerepére az újjászületéssel kapcsolatban: „Nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által…” (Titusz 3: 5).
Mivel a bemerítésre mint mosakodásra utal a Szentírás, és azért is, mert az előző kép szerint halált és feltámadást jelent, fontos, hogy teljes alámerítés által történjen, ráadásul csak azokon végezzék, akik már bűneikből megtértek. A görög baptidzó szónak elsődleges jelentése bemárt, bemerít vagy megmos, a zsidó szertartásos mosakodásokra nézve (lásd Luk. 11: 38, valamint a rokon szó baptó használata, Ján. 13: 26).
d) Elvágja az embert a múltjától
Az újszövetség két ószövetségi incidensre utal a bemerítéssel kapcsolatban, ahol Isten népe megszabadult az ellenségeitől. I.Péter 3: 20-21 ezt mondja: „Isten türelmesen várakozott a Noé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a bemerítés, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által…”
Szintén Pál apostol írja: „Nem szeretném, ha nem tudnátok, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan bemerítkeztek Mózesre a felhőben és a tengerben.” (I.Kor 10: 1).
Az a két esemény, amire utalnak, a világméretű özönvíz, amelyet csak Noé családjával együtt túlélt, és a Vörös tenger átkelése, amikor az Izraeliták megszabadultak az őket követő egyiptomi seregtől. Mindkét esetben, Isten népe valamilyen módon „vízen át” kelt, amilyen víz által is elpusztultak azok, akik életére gonosz befolyással voltak – Noé estében az egész világ gonosz lakossága, az Izraeliták esetében pedig azok, akik rabszolgaságban tartotta őket. Olyan módon menekült a nép, és teljesen új életet tudtak kezdeni, minden a múltból származó rossz befolyástól mentesen.
Ugyanolyan módon, a bemerítkezés után, a hívő új életben járhat, megszabadulva minden olyan gonosz befolyástól, amely különben visszatartaná, mint pl. a bűn, a rossz szokások, a démoni erők, az átkok, s a többi. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem automatikus dolog, hanem csak hit által hatékony, de mégis valóságos megszabadulás.
Gyakran Ismételt Kérdések
A bemerítés szentség vagy szimbólum?
A fönt megtárgyalt szempontok alapján, a bemerítés nem szentség. A „szentség” ill. „sákramentum” fogalma a római katolikus tanításból származik. Ez egy olyan ceremónia, amelyet egy felszentelt pap (aki nem létezik az újszövetség alatt) végez el egy laikuson (ami szintén nincs), és ami „ex opera operando” ill. magától működő aktus, amely automatikusan közvetíti a kegyelmet, függetlenül a pap és a laikus hitétől. Ez a fogalom teljesen idegen a Biblia gondolatvilágában. Még a mózesi szövetséghez tartozó kötelező ceremóniáknak sem volt semmi jelentőségük az emberek hite és őszinte megtérése nélkül (lásd Ézs. 1: 10-17).
Folytatva a párhuzamot az ószövetségi ceremóniákkal, a fönt megbeszélt igék alapján úgy tűnik, hogy a bemerítés komoly szellemi jelentőséggel bír (mert halál és feltámadás, mosakodás a bűntől, s a többi), de csak akkor, ha megtéréssel és hittel párosul. Mind az ószövetségi, mind az újszövetségi (bemerítés, Úrvacsora) ceremóniák, tehát, kevesebb mint szentség, de ugyanakkor több, mint csupa jelkép.
Bemerítés előtt tételes bűnvallást kell tenni?
Ezzel a gyakorlattal nem találkozunk a Bibliában. Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében látjuk a legtöbb példáját annak, hogyan lettek keresztyénné az emberek az első időkben. Nagyjából így lehet összefoglalni az eseteket: hirdették az evangéliumot, és látta a prédikátor, hogy átjutott az üzenet a hallgatósághoz, mert meg is kérdezték: „mit kell tenni?” (pl. Ap. Csel. 2: 37; 16: 30). Ebből bizonyára megértették a prédikátorok, hogy a jelenlevők már bűnbánatra jutottak, tehát így válaszoltak: térjetek meg, merítkezzetek be (Ap. Csel. 2: 38); higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz (16: 31). Több esetben, csak arról van szó, hogy: „hittek, és bemerítkeztek” (pl. Ap. Csel. 8: 12; 16: 14-15; 18: 8; 19: 4-5).
Igaz az is, hogy mikor a zsidók kimentek Keresztelő Jánoshoz, hogy bemerítkezzenek a Jordán folyóban, a négy evangélium közül kettő megírja, hogy: „amikor megvallották bűneiket, bemerítette őket a Jordán vizében” (Márk 1: 5, vö. Máté 3: 6). János keresztségét pedig nem szabad követendő példának felmutatni, mert világos, hogy ez nem volt keresztyén bemerítés. János csak előkészítő keresztséget végzett, és azt hirdette, hogy higgyenek abban, aki utána jön, azaz, a Messiásban. Mikor később világos lett, hogy Jézus a Messiás, még azok, akiket János merített, keresztyén bemerítésben is részesültek (Ap. Csel. 19: 1-7).
Valószínűleg, elsősorban a romai katolicizmusnak köszönhető, hogy ez a gyakorlat is elterjedt Magyarországon. Ha valaki felnőttként romai katolikus hitet felvesz, a felkészülés és a tanulás után, életgyónást tesz, mielőtt megkeresztelik.
Nem látjuk annak szükségét, hogy ragaszkodjunk e Biblián kívüli gyakorlathoz.
Hogyan merítkezzünk be?
Tekintettel arra, hogy a bemerítés halál és feltámadás, valamint mosakodás a bűntől, a görög szó jelentését is figyelembe véve, a keresztséget teljes alámerítéssel kell elvégezni. Más hagyományos gyakorlatokat, mint pl. hintés vagy leöntés, nem alkalmazunk. A Biblia azt írja, hogy folyóban merítettek, valamint ott, ahol sok volt a víz (János 3: 22-23). Az etióp kincstárnok is Fülöppel együtt leszállt a vízbe és kijött belőle (Ap. Csel. 8: 38-39) A Didache című korai keresztyén írásban, amely valószínűleg az első századból származik, az van megírva, hogy a leöntés által végzett beavatás csak akkor javasolt, ha nincs elég víz a bemerítéshez (Didache, 7. rész).
Mikor merítkezhet be valaki?
Ha már hallotta az evangéliumot, elfogadta, meg akar térni, és Jézus tanítványa akar lenni. Ha nem, akkor ne merítkezzen be. Ha igen, akkor minél előbb.
Ez azt is jelenti, hogy nem keresztelünk kisbabákat. A Bibliában nem található ez a gyakorlat.
Meg kell mondani, hogy manapság nehéz feladata van az elöljárónak, mert döntenie kell, hogy tényleg merítsen be valakit, aki kéri? Különösen azért, mert nagyon sok a hamis elképzelés a poszt-modern világban arról, hogy mi a megtérés, mi a keresztség, és mi a keresztyén élet. Az ókorban valahogyan jobban értették volna, hogy ez a régivel teljes szakítást jelent, és az új életmód felvételével jár.
Ha véletlenül merítünk valakit, aki nem tért meg, akkor nem segít neki semmit, viszont, hamis biztonság érzetet kaphat, mert azt gondolhatja, hogy ő most keresztyen, mikor valójában mégsem az.
Ha nem merítünk valakit, viszont, aki őszintén meg akar térni, akkor megfosztjuk őt attól az Istentől adott szellemi segítségtől, amelyben a bemerítés és a Szentlélek-keresztség által részesülhet. Ha azt akarjuk, hogy minden bűnétől megszabaduljon bemerítés előtt, akkor törvényeskedni tanítjuk, és nem Szentlélekben járni. A szent élet, viszont, csak a Szentlélek gyümölcse, nem pedig a testi természet erőfeszítése által lehetséges.
Imádkozzunk, tehát, hogy először a teljes, igaz evangéliumot hirdethessük, és utána bölcsességünk és látásunk legyen arról, hogyan kell dönteni minden egyes esetben.
Ki meríthet?
Általában a gyülekezeti elöljárók. Ezt nem lehet a Bibliából alátámasztani, de ez a gyakorlatunk. A Bibliában, úgy látszik „a hívők” merítették be az új megtérőket, pl. Ap. Csel. 2: 41; 8: 12, 36-38; 9: 10-18; 10: 46-48; I.Kor. 1: 13-17. Az előző bekezdésben említett problémákra való tekintettel, viszont, e modern világban nagyobb bölcsességgel járunk el, ha ezt a döntést rábízzuk azokra, akik hitben érettebbek.
Bemerítéskor, milyen formulát használjunk?
Ez a kérdés vitás, mert látszólagos eltérés van a Bibliában Jézus missziói parancsolat és az apostolok gyakorlata között. Jézus ezt a parancsot adta a tanítványoknak: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, bemerítve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek nevébe…” (Máté 28: 19). Az Apostolok Cselekedeteiben pedig, a megtérőket Jézus nevében merítették. Ha nézzük az Ap. Csel.-ben található eseteket, viszont, azt is láthatjuk, hogy kifejezésbeli eltérések itt is vannak, lásd: „Merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében” (Ap. Csel. 2: 38); „bemerítkeztek az Úr Jézus nevére” (8: 16; vö. 19: 5); „merítkezzenek be a Jézus Krisztus nevében” (10: 48); „merítkezz be..., segítségül híván az ő nevét” (22: 16).
Nagyon sok magyarázat már született azzal kapcsolatban, hogyan oldjuk meg ezeket a különbségeket, és nincs itt a helye, hogy mindezeket tárgyaljam. Röviden: mivel több eltérés van az elbeszélésekben, valószínűleg nem szükséges, hogy egy kötelező formulát használunk, és ha elhibázzuk, nem lesz üdvözsége az illetőnek. Inkább arról van szó, az akkori nyelvhasználatra való tekintettel, hogy ha valamit „valaki nevében” teszünk, akkor az ő felhatalmazásával, az ő képviseletében, és őreá nézve tesszük. A tanítványok, tehát, Jézus Krisztustól, sőt, a teljes Istenségtől kaptak felhatalmazást, hogy hirdessék a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, és ez megkülönböztette az őáltaluk végzett bemerítést minden más bemerítéstől, amelyet abban a korban gyakoroltak (ill. Jánosé, a zsidóké, különféle pogányoké). A fontos az, hogy keresztyén bemerítésben részesüljön valaki.
Mindezekre nézve, és ahhoz, hogy minden lehetőség legyen elfedve, javasolnám a következők közül az egyiket: „Az Úr Jézus Krisztusba vetett hited vallomására, bemerítelek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében,” vagy „Hited vallomására, az Úr Jézus Krisztus nevére merítelek be, az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében.”
Valaha indokolt az újrakeresztelés?
Csak akkor, ha olyan „keresztségben” részesült valaki, amelyet nem lehet keresztyén bemerítésnek elfogadni, tekinteni.
A gyermekkeresztséget nem fogadjuk el bemerítésnek, mert olyan gyakorlat a Bibliában nem található. A kisbaba nem értette meg az evangéliumot, nem bánta meg a bűneit, nem vetette Jézus Krisztusba a hitét. A gyermekkeresztség nem szentség, ami által újjászületett volna akárki.
Nehezebben dönthető talán az az eset, ha valaki bár felnőttként egy olyan szektánál merítkezett be, ahol egy hamis evangéliumot elfogadott, egy hamis Jézusba vetette a hitét, és ráadásul, inkább annak a szervezetnek, egyháznak, irányzatnak nevében merítkezett be, mint Jézus Krisztus testébe. Olyan esetben szinte biztos, hogy az újjászületés nem történt volna meg.
Pl., ha valaki Jehova tanújának merítkezik, ezt a két kérdést teszik fel neki: „Jézus Krisztus áldozata alapján megbántad-e bűneid és átadtad-e magad Jehovának? Akarsz-e ezen Isten Szellemétől irányított szervezet tagja lenni?” Természetesen, azt is tudni kell, hogy itt olyan „Jehováról” van szó, aki nem Szentháromság, olyan „Jézusról”, aki nem Isten, és olyan „szellemről”, aki nem személy. Ráadásul, az Őrtorony társasághoz való csatlakozás is szerepel a bemerítési aktusban.
Vessük össze ezt az esetet azzal a két kérdéssel, amelyet feltettek nekem, amikor a Baptista imaházban merítkeztem be. „Elfogadtad-e Jézus Krisztust személyes megváltódnak? Akarsz-e az ő tanítványaként élni?” A bemerítési formula pedig ez volt: „Hited vallomására, bemerítelek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Szerintem ezt a második esetet keresztyén bemerítésnek elfogadhatjuk, az előzőt pedig, egyáltalán nem biztos.
Olyan embereket, viszont, nem kívánunk újrameríteni, akik bár keresztyén bemerítésben részesültek, de nincsenek megelégedve azzal a pontos kifejezéssel, amelyet mondtak felettük.
Olyat sem merítünk újra, aki egyszer megtért és bemerítkezett, utána hosszabb időre kiesett a keresztyén életből, de most akar visszatérni. Érvényesnek tekintjük az ő eredeti bemerítését.
Üdvösség kérdése a bemerítés?
Ebbe a vitába nem kívánok belebocsátkozni – mindkét választ lehetne „bizonyíték-igékkel” alátámasztani. Azt állítóm, viszont, hogy ha úgy akarunk keresztyénekké lenni, mint a Bibliában, akkor mind a három alap szükséges – megtérés, bemerítés és szentlélek-keresztség.
Lehet valaki gyülekezeti tag ha már bemerítkezett?
Ha valaki nem hajlandó bemerítkezni, akkor nem lehet gyülekezeti tag, de a bemerítés nem az egyetlen feltétele a gyülekezeti tagságnak. A tagság feltételeiről részletesebben olvashatunk a függelékben.
3. Bemerítkezés
Most értünk a keresztyénné válás második alapjához, ami a vízbe való bemerítkezés. Ismételjük meg itt, hogy a Bibliában az emberek úgy lettek keresztyénekké, hogy:
i) Megtértek, hittek, újjászülettek,
ii) Bemerítkeztek,
iii) Betöltekeztek Szentlélekkel. (Ap. Csel 2: 38).
Sok vita folyik az egyházakban a „keresztség” jelentőségével kapcsolatosan, pedig majdnem minden egyház gyakorolja, valamilyen formában. Nézzük meg, hogy a Biblia hogyan látja a bemerítést:
a) A külső megvallása annak a belső döntésnek, hogy ezentúl Krisztust követem – az új szövetség belépő jele
A korszakok folyamán, Isten szövetségek által lépett kapcsolatba az emberrel. A szövetségre úgy lehet gondolni, hogy az szerződés vagy megállapodás két fél között. Az olyan megállapodás a felek által beteljesítendő ígéreteket és kötelességeket tartalmazza, amelyeket mindkettőjük szorgalmasan elolvassák, jóváhagyják, és azután aláírják, vagy „elpecsételik” a szerződést. Az új szövetség szerint, kötelességünk az, hogy Jézusban higgyünk és tanítványaiként kövessük, és Isten ezért megígéri nekünk az örök életet. Ha egyetértettünk a feltételekkel, mi a szerződést úgy „írjuk alá,” hogy alávessük magunkat a bemerítésnek. (Azután Isten maga úgy pecsételi el, hogy adja nekünk a Szentlelket, amely a következő tanulmány témája lesz). Vessük össze egy kicsit Isten szövetségeit.
Ha kívülálló, pogány ember közeledett Izrael Istenéhez annyira, hogy csatlakozni is akart a zsidó hitközösséghez, akkor azt a döntést hozta, hogy az élete megváltozik, és ezen túl él a mózesi törvény szerint. Az első lépés ebben a folyamatban az volt, hogy körülmetélkedik annak jeléül, hogy „belép” a mózesi szövetségbe, valamint annak is, hogy határozott szándéka betartani a törvényt.
Ezzel szemben, a fizikális körülmetélkedés nem része a keresztyén életnek, mert egy másik szövetség alatt élünk (lásd Gal. 5: 2-4: „Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek: Krisztus semmit sem használ nektek. De ismét bizonyságot teszek minden embernek, hogy aki körülmetélkedik, köteles az egész törvényt megtartani. Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestek.”)
Másrészt, az újszövetség mégis összehasonlítja a körülmetélkedést a bemerítéssel (lásd pl. Kol. 2: 9-12). Ezt úgy lehet érteni, hogy aki aláveti magát a bemerítésnek nyilvános megvallást, illetve fogadalmat tesz a világ előtt, hogy megtért, ezen túl megváltozik az élete és Krisztus tanítványa lesz. A körülmetélkedéssel párhuzamban, ez az újszövetségbe való „belépő ceremónia.” (Az 1. tanulmány arról szólt, hogy mit jelent, Jézus tanítványa lenni. Az új szövetség állandó jele pedig az Úrvacsora, amivel majd foglalkozunk.)
Aki Krisztust követi, őt szolgálatra hív el az Úr, de aki szolgál, nagyon fontos, hogy „szabályszerűen küzdjön.” (vö. II.Tim. 2: 5). Isten nagyon fontos feladatra hívta el Mózest, de mikor elindult Egyiptomba, hogy beteljesítse az elhívását, Isten meg akarta ölni (II.Mózes 4: 24-26). Mózes elmulasztotta azt, hogy körülmetélje a fiát, pedig ez lett volna annak a jele, hogy mint Ábrahám utódja, szövetségi kapcsolatban állt Istennel (lásd I.Mózes 17: 10-11, 14: „Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit! … ez lesz a veletek kötött szövetségem jele… A körülmetéletlen férfi, akinek nem metélték körül szeméremteste bőrét, az irtassék ki népe közül, mert elutasította szövetségemet.)
Erre tekintettel, ha valaki odaszánja magát, hogy Jézust kövesse és Istennek szolgáljon, ne mulassza el azt, hogy minél előbb merítkezzen be, hogy a továbbiakban ő is tudjon szabályszerűen küzdeni.
Egy kis kitérő
Ha párhuzamban van a körülmetélkedés a bemerítéssel, és ha zsidónak születik valaki, gyermekként körülmetélkedik, mi van a gyermekkeresztséggel?
Az ószövetség alatt, a zsidók, mint szent nemzet, Isten népe voltak, és ha valaki zsidónak született, akkor megkapta a szövetségnek ezt a jelét. Ezzel szemben, az új szövetség alatt Isten népe a keresztyének (egy olyan nép, amely azokból a zsidókból és nem-zsidókból áll, akik Jézusban hisznek). Fontos megérteni, pedig, hogy senki nem születik meg keresztyénként, még a keresztyén szülők gyermeke sem. Az újjászületés által lesz valaki keresztyénné, nem a természetes születés által. Úgy, mint a körülmetélkedés követte a természetes születést a zsidó számára, a bemerítés követi a megtérést és az újjászületést a keresztyén számára.
Minden esetben, amelyet tudunk a Bibliából, a bemerítés követte a megtérést, és ráadásul azonnal. Egy kisbaba nem tud sem megtérni, sem hinni.
b) Halál és feltámadás
Idézem a fent említett szakaszt: „(Krisztusban) vagytok körülmetélve is, de nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem a Krisztus szerinti körülmetéléssel, a bűn testének levetése által, amikor a bemerítésben vele együtt eltemettek benneteket, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket.” (Kol. 2: 11-13).
Valamint: „Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba merítkeztünk be, az ő halálába merítkeztünk? A bemerítés által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róma 6: 2-4).
A bemerítés aktusa azt szemlélteti, mikor az újonnan megtért ember alátűnik a víz alá és utána előjön belőle, hogy meghalt a régi bűneinek, életmódjának, és ezen túl természetfeletti, feltámadási erővel felruházva teljesen új életben jár.
A fönt idézett igében, viszont, azt látjuk, hogy ez egyáltalán csak az ember hite által lesz hatékony (Kol. 2: 12). A bemerítés nem szentség, azaz, olyan ceremónia, amely mindenféle hit nélkül magától működik. Ha olyan ember bemerítkezik, tehát, aki nem értette meg az evangéliumot, és nem tért meg, ő csak vizes lesz.
c) Lemossa a bűnöket
Mikor Anániás tanítvány Pálhoz jött, miután a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, imádkozott gyógyulásáért, bemerítette, és imádkozott a Szentlélekért (lásd Ap. Csel. 9: 1-19; 22: 6-16). A bemerítéssel kapcsolatban, ezt mondta: „Most tehát, miért késlekedsz? Kelj fel, merítkezz be, mosd le bűneidet, segítségül hiván az ö nevét.” (Ap. Csel. 22: 16). Szintén Tituszhoz írt levelében, Pál utal a bűnök lemosására, valamint a Szentlélek szerepére az újjászületéssel kapcsolatban: „Nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által…” (Titusz 3: 5).
Mivel a bemerítésre mint mosakodásra utal a Szentírás, és azért is, mert az előző kép szerint halált és feltámadást jelent, fontos, hogy teljes alámerítés által történjen, ráadásul csak azokon végezzék, akik már bűneikből megtértek. A görög baptidzó szónak elsődleges jelentése bemárt, bemerít vagy megmos, a zsidó szertartásos mosakodásokra nézve (lásd Luk. 11: 38, valamint a rokon szó baptó használata, Ján. 13: 26).
d) Elvágja az embert a múltjától
Az újszövetség két ószövetségi incidensre utal a bemerítéssel kapcsolatban, ahol Isten népe megszabadult az ellenségeitől. I.Péter 3: 20-21 ezt mondja: „Isten türelmesen várakozott a Noé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a bemerítés, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által…”
Szintén Pál apostol írja: „Nem szeretném, ha nem tudnátok, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan bemerítkeztek Mózesre a felhőben és a tengerben.” (I.Kor 10: 1).
Az a két esemény, amire utalnak, a világméretű özönvíz, amelyet csak Noé családjával együtt túlélt, és a Vörös tenger átkelése, amikor az Izraeliták megszabadultak az őket követő egyiptomi seregtől. Mindkét esetben, Isten népe valamilyen módon „vízen át” kelt, amilyen víz által is elpusztultak azok, akik életére gonosz befolyással voltak – Noé estében az egész világ gonosz lakossága, az Izraeliták esetében pedig azok, akik rabszolgaságban tartotta őket. Olyan módon menekült a nép, és teljesen új életet tudtak kezdeni, minden a múltból származó rossz befolyástól mentesen.
Ugyanolyan módon, a bemerítkezés után, a hívő új életben járhat, megszabadulva minden olyan gonosz befolyástól, amely különben visszatartaná, mint pl. a bűn, a rossz szokások, a démoni erők, az átkok, s a többi. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem automatikus dolog, hanem csak hit által hatékony, de mégis valóságos megszabadulás.
Gyakran Ismételt Kérdések
A bemerítés szentség vagy szimbólum?
A fönt megtárgyalt szempontok alapján, a bemerítés nem szentség. A „szentség” ill. „sákramentum” fogalma a római katolikus tanításból származik. Ez egy olyan ceremónia, amelyet egy felszentelt pap (aki nem létezik az újszövetség alatt) végez el egy laikuson (ami szintén nincs), és ami „ex opera operando” ill. magától működő aktus, amely automatikusan közvetíti a kegyelmet, függetlenül a pap és a laikus hitétől. Ez a fogalom teljesen idegen a Biblia gondolatvilágában. Még a mózesi szövetséghez tartozó kötelező ceremóniáknak sem volt semmi jelentőségük az emberek hite és őszinte megtérése nélkül (lásd Ézs. 1: 10-17).
Folytatva a párhuzamot az ószövetségi ceremóniákkal, a fönt megbeszélt igék alapján úgy tűnik, hogy a bemerítés komoly szellemi jelentőséggel bír (mert halál és feltámadás, mosakodás a bűntől, s a többi), de csak akkor, ha megtéréssel és hittel párosul. Mind az ószövetségi, mind az újszövetségi (bemerítés, Úrvacsora) ceremóniák, tehát, kevesebb mint szentség, de ugyanakkor több, mint csupa jelkép.
Bemerítés előtt tételes bűnvallást kell tenni?
Ezzel a gyakorlattal nem találkozunk a Bibliában. Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében látjuk a legtöbb példáját annak, hogyan lettek keresztyénné az emberek az első időkben. Nagyjából így lehet összefoglalni az eseteket: hirdették az evangéliumot, és látta a prédikátor, hogy átjutott az üzenet a hallgatósághoz, mert meg is kérdezték: „mit kell tenni?” (pl. Ap. Csel. 2: 37; 16: 30). Ebből bizonyára megértették a prédikátorok, hogy a jelenlevők már bűnbánatra jutottak, tehát így válaszoltak: térjetek meg, merítkezzetek be (Ap. Csel. 2: 38); higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz (16: 31). Több esetben, csak arról van szó, hogy: „hittek, és bemerítkeztek” (pl. Ap. Csel. 8: 12; 16: 14-15; 18: 8; 19: 4-5).
Igaz az is, hogy mikor a zsidók kimentek Keresztelő Jánoshoz, hogy bemerítkezzenek a Jordán folyóban, a négy evangélium közül kettő megírja, hogy: „amikor megvallották bűneiket, bemerítette őket a Jordán vizében” (Márk 1: 5, vö. Máté 3: 6). János keresztségét pedig nem szabad követendő példának felmutatni, mert világos, hogy ez nem volt keresztyén bemerítés. János csak előkészítő keresztséget végzett, és azt hirdette, hogy higgyenek abban, aki utána jön, azaz, a Messiásban. Mikor később világos lett, hogy Jézus a Messiás, még azok, akiket János merített, keresztyén bemerítésben is részesültek (Ap. Csel. 19: 1-7).
Valószínűleg, elsősorban a romai katolicizmusnak köszönhető, hogy ez a gyakorlat is elterjedt Magyarországon. Ha valaki felnőttként romai katolikus hitet felvesz, a felkészülés és a tanulás után, életgyónást tesz, mielőtt megkeresztelik.
Nem látjuk annak szükségét, hogy ragaszkodjunk e Biblián kívüli gyakorlathoz.
Hogyan merítkezzünk be?
Tekintettel arra, hogy a bemerítés halál és feltámadás, valamint mosakodás a bűntől, a görög szó jelentését is figyelembe véve, a keresztséget teljes alámerítéssel kell elvégezni. Más hagyományos gyakorlatokat, mint pl. hintés vagy leöntés, nem alkalmazunk. A Biblia azt írja, hogy folyóban merítettek, valamint ott, ahol sok volt a víz (János 3: 22-23). Az etióp kincstárnok is Fülöppel együtt leszállt a vízbe és kijött belőle (Ap. Csel. 8: 38-39) A Didache című korai keresztyén írásban, amely valószínűleg az első századból származik, az van megírva, hogy a leöntés által végzett beavatás csak akkor javasolt, ha nincs elég víz a bemerítéshez (Didache, 7. rész).
Mikor merítkezhet be valaki?
Ha már hallotta az evangéliumot, elfogadta, meg akar térni, és Jézus tanítványa akar lenni. Ha nem, akkor ne merítkezzen be. Ha igen, akkor minél előbb.
Ez azt is jelenti, hogy nem keresztelünk kisbabákat. A Bibliában nem található ez a gyakorlat.
Meg kell mondani, hogy manapság nehéz feladata van az elöljárónak, mert döntenie kell, hogy tényleg merítsen be valakit, aki kéri? Különösen azért, mert nagyon sok a hamis elképzelés a poszt-modern világban arról, hogy mi a megtérés, mi a keresztség, és mi a keresztyén élet. Az ókorban valahogyan jobban értették volna, hogy ez a régivel teljes szakítást jelent, és az új életmód felvételével jár.
Ha véletlenül merítünk valakit, aki nem tért meg, akkor nem segít neki semmit, viszont, hamis biztonság érzetet kaphat, mert azt gondolhatja, hogy ő most keresztyen, mikor valójában mégsem az.
Ha nem merítünk valakit, viszont, aki őszintén meg akar térni, akkor megfosztjuk őt attól az Istentől adott szellemi segítségtől, amelyben a bemerítés és a Szentlélek-keresztség által részesülhet. Ha azt akarjuk, hogy minden bűnétől megszabaduljon bemerítés előtt, akkor törvényeskedni tanítjuk, és nem Szentlélekben járni. A szent élet, viszont, csak a Szentlélek gyümölcse, nem pedig a testi természet erőfeszítése által lehetséges.
Imádkozzunk, tehát, hogy először a teljes, igaz evangéliumot hirdethessük, és utána bölcsességünk és látásunk legyen arról, hogyan kell dönteni minden egyes esetben.
Ki meríthet?
Általában a gyülekezeti elöljárók. Ezt nem lehet a Bibliából alátámasztani, de ez a gyakorlatunk. A Bibliában, úgy látszik „a hívők” merítették be az új megtérőket, pl. Ap. Csel. 2: 41; 8: 12, 36-38; 9: 10-18; 10: 46-48; I.Kor. 1: 13-17. Az előző bekezdésben említett problémákra való tekintettel, viszont, e modern világban nagyobb bölcsességgel járunk el, ha ezt a döntést rábízzuk azokra, akik hitben érettebbek.
Bemerítéskor, milyen formulát használjunk?
Ez a kérdés vitás, mert látszólagos eltérés van a Bibliában Jézus missziói parancsolat és az apostolok gyakorlata között. Jézus ezt a parancsot adta a tanítványoknak: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, bemerítve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek nevébe…” (Máté 28: 19). Az Apostolok Cselekedeteiben pedig, a megtérőket Jézus nevében merítették. Ha nézzük az Ap. Csel.-ben található eseteket, viszont, azt is láthatjuk, hogy kifejezésbeli eltérések itt is vannak, lásd: „Merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében” (Ap. Csel. 2: 38); „bemerítkeztek az Úr Jézus nevére” (8: 16; vö. 19: 5); „merítkezzenek be a Jézus Krisztus nevében” (10: 48); „merítkezz be..., segítségül híván az ő nevét” (22: 16).
Nagyon sok magyarázat már született azzal kapcsolatban, hogyan oldjuk meg ezeket a különbségeket, és nincs itt a helye, hogy mindezeket tárgyaljam. Röviden: mivel több eltérés van az elbeszélésekben, valószínűleg nem szükséges, hogy egy kötelező formulát használunk, és ha elhibázzuk, nem lesz üdvözsége az illetőnek. Inkább arról van szó, az akkori nyelvhasználatra való tekintettel, hogy ha valamit „valaki nevében” teszünk, akkor az ő felhatalmazásával, az ő képviseletében, és őreá nézve tesszük. A tanítványok, tehát, Jézus Krisztustól, sőt, a teljes Istenségtől kaptak felhatalmazást, hogy hirdessék a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, és ez megkülönböztette az őáltaluk végzett bemerítést minden más bemerítéstől, amelyet abban a korban gyakoroltak (ill. Jánosé, a zsidóké, különféle pogányoké). A fontos az, hogy keresztyén bemerítésben részesüljön valaki.
Mindezekre nézve, és ahhoz, hogy minden lehetőség legyen elfedve, javasolnám a következők közül az egyiket: „Az Úr Jézus Krisztusba vetett hited vallomására, bemerítelek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében,” vagy „Hited vallomására, az Úr Jézus Krisztus nevére merítelek be, az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében.”
Valaha indokolt az újrakeresztelés?
Csak akkor, ha olyan „keresztségben” részesült valaki, amelyet nem lehet keresztyén bemerítésnek elfogadni, tekinteni.
A gyermekkeresztséget nem fogadjuk el bemerítésnek, mert olyan gyakorlat a Bibliában nem található. A kisbaba nem értette meg az evangéliumot, nem bánta meg a bűneit, nem vetette Jézus Krisztusba a hitét. A gyermekkeresztség nem szentség, ami által újjászületett volna akárki.
Nehezebben dönthető talán az az eset, ha valaki bár felnőttként egy olyan szektánál merítkezett be, ahol egy hamis evangéliumot elfogadott, egy hamis Jézusba vetette a hitét, és ráadásul, inkább annak a szervezetnek, egyháznak, irányzatnak nevében merítkezett be, mint Jézus Krisztus testébe. Olyan esetben szinte biztos, hogy az újjászületés nem történt volna meg.
Pl., ha valaki Jehova tanújának merítkezik, ezt a két kérdést teszik fel neki: „Jézus Krisztus áldozata alapján megbántad-e bűneid és átadtad-e magad Jehovának? Akarsz-e ezen Isten Szellemétől irányított szervezet tagja lenni?” Természetesen, azt is tudni kell, hogy itt olyan „Jehováról” van szó, aki nem Szentháromság, olyan „Jézusról”, aki nem Isten, és olyan „szellemről”, aki nem személy. Ráadásul, az Őrtorony társasághoz való csatlakozás is szerepel a bemerítési aktusban.
Vessük össze ezt az esetet azzal a két kérdéssel, amelyet feltettek nekem, amikor a Baptista imaházban merítkeztem be. „Elfogadtad-e Jézus Krisztust személyes megváltódnak? Akarsz-e az ő tanítványaként élni?” A bemerítési formula pedig ez volt: „Hited vallomására, bemerítelek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Szerintem ezt a második esetet keresztyén bemerítésnek elfogadhatjuk, az előzőt pedig, egyáltalán nem biztos.
Olyan embereket, viszont, nem kívánunk újrameríteni, akik bár keresztyén bemerítésben részesültek, de nincsenek megelégedve azzal a pontos kifejezéssel, amelyet mondtak felettük.
Olyat sem merítünk újra, aki egyszer megtért és bemerítkezett, utána hosszabb időre kiesett a keresztyén életből, de most akar visszatérni. Érvényesnek tekintjük az ő eredeti bemerítését.
Üdvösség kérdése a bemerítés?
Ebbe a vitába nem kívánok belebocsátkozni – mindkét választ lehetne „bizonyíték-igékkel” alátámasztani. Azt állítóm, viszont, hogy ha úgy akarunk keresztyénekké lenni, mint a Bibliában, akkor mind a három alap szükséges – megtérés, bemerítés és szentlélek-keresztség.
Lehet valaki gyülekezeti tag ha már bemerítkezett?
Ha valaki nem hajlandó bemerítkezni, akkor nem lehet gyülekezeti tag, de a bemerítés nem az egyetlen feltétele a gyülekezeti tagságnak. A tagság feltételeiről részletesebben olvashatunk a függelékben.
2009. május 26., kedd
Alapok - Újjászületés
Alapok
2. Megtérés, újjászületés
Jézus mondta: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (Ján. 3: 3). Ahhoz, hogy valaki Jézus tanítványa legyen egyáltalán, először újjá kell születnie. Az újjászületés által az ember kapcsolatba lép Istennel. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, pedig, elsőször meg kell értenie, hogy még nincsen kapcsolata Istennel, és ez azért van, mert van egy problémája.
1. Az ember bűnössége
A Biblia világosan tanítja azt, hogy minden ember bűnös. „Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róma 3: 22-23). „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság… Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt. És nincs meg bennünk az ő igéje.” (I. Ján. 1: 8, 10).
A legtöbb embernek nem tetszik, ha valaki rámutat a gonoszságára – azért ölték meg a prófétákat az ószövetségben. Sokan nem is tudják elképzelni, hogy ők is bűnösök lehetnek, mert nem loptak és nem öltek. Sajnos a lista nem erre a két bűncselekményre korlátozódik. Mivel a Bibliában van Isten üzenete, csak ebből tudhatjuk, hogy milyen magasra teszi a mércét.
Nézzünk néhány bűnlistát az újszövetségből: „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal. 5: 19-21); „Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (I. Kor. 6: 9-11); „(A szentvároson) kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!” (Jel. 22: 15); „Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Márk 7: 20-23).
De még ennél is többről van szó! Mikor megkérdezték Jézustól, melyik a legnagyobb parancsolat a mózesi törvényben, így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté 22: 37-40).
Ezek szerint, nem csak az az ember bűnös, aki elköveti a nagy bűncselekményeket. Ha valaki nem mindenek felett Istent szereti, és nem azon fáradozik, hogy jót tegyen másokkal (nem csak, hogy ne tegyen rosszat), az is bűnös embernek számít.
2. A bűnnek van következménye
A rómaiakhoz írt levelében, Pál apostol kijelenti: „A bűn zsoldja a halál.” (Róm. 6: 23). Biblikus értelemben, a halál elsősorban Istentől való elszakadást jelent.
Isten megmondta Ádámnak az Édenkertben: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, azon a napon bizony meghalsz.” (I. Mózes 2: 16-17). Mikor ettek Ádám és Éva a tiltott fáról, nem halt meg testük azonnal, hanem több száz évig éltek utána. Ami rögtön következett be, viszont, az volt, hogy megszakadt a nyílt, őszinte kapcsolatuk Istennel. Mikor Isten akart Ádámmal beszélni, félt tőle és elrejtőzött (I. Mózes 3: 8-10).
A hitetlen ember azért szellemi halottnak nevezhető, mert a bűne miatt nem áll kapcsolatban Istennel: „Nem az ÚR keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.” (Ézs 59: 1-2). Jézus is halottnak mondja az olyan embert: „Hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Máté 8: 22). Pál apostol azt írja, hogy: „Ti halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt.” (Ef 2: 1). És János apostol: „Aki nem szereti a testvérét, az a halálban van” (I. János 3: 14b).
Ha valaki nem tér meg Jézushoz, ez az Istentől elszakadt állapot folytatódik a testi halála után is. Jézus mondja a megtérni nem akaró emberekről: „Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan.” (Lukács 13: 28). Az utolsó ítéletnél a gonosz nemzeteknek: „Menjetek előlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett.” (Máté 25: 41). Pál apostol írja, hogy Jézus eljövetelekor: „Bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek, távol az Úr arcától és a hatalmának dicsőségétől.” (II. Thessz 1: 9).
Ez mindeddig elég rossz hír volt, de most következzen a jó hír, mert Isten nem feledkezett az ember állapotáról.
3. Istentől származik a megoldás
Isten elítéli a bűnt, mert ő tökéletesen igazságos, de szereti az embert. Ez ember, pedig, elesett lény, és semmit nem tehet saját erőfeszítésével, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön. Hiába akar jó lenni, jót tenni, nem sikerül neki.
Ahhoz, hogy el tudja fogadni az embert a szeretetébe, Isten adott megoldást a bűn problémájának. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján. 3: 16); „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm. 5: 8). Ez a megoldás, ami az evangélium, teljesen Istentől származik – nem az ember gondolta ki az üdvözség útját: „Hiszen kegyelemből van üdvözségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Efez. 2: 8-9).
Isten Fia az egyetlen út az Atyához – Isten nem adott számtalan megoldást, hogy tetszésünk szerint válasszunk egyet. Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Ján. 14: 6).
Jézus Krisztus, Isten Fia, meghalt a kereszten a bűneinkért. Ez nem volt véletlen, hanem Isten terve szerint történt meg. (Ap. Csel. 2: 23). Az ószövetségi próféciában is lehet erről olvasni: Krisztus előtt 700 évvel írta Ézsaiás: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájunk tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs. 53: 5-6).
Az újszövetség írja, hogy Krisztus meghalt értünk: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért” (Róm. 5: 6), illetve, helyettünk: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért (sokak helyett).” (Márk 10: 45).
Ennek célja az volt, hogy az ember Istenhez jusson: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket,” (I. Pét. 3: 18), hogy béküljünk meg Istennel: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által.” (II. Kor. 5: 18).
4. Az ember döntés elé áll
A Biblia tanítja, hogy Jézus Krisztus mindenkiért halt meg: „Mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (I. Ján 2: 2). Ez vajon azt jelenti, hogy mindenki üdvözül majd? Vagy van-e valami más feltétel?
Mikor Péter apostol pünkösd napján hirdette az evangéliumot, azt kérdezték tőle: „Mit tegyünk?” És ő így válaszolt: „Térjetek meg, és merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szent Szellem ajándékát.” (Ap. Csel. 2: 38). Ez dióhéjban az a módszer, hogyan lettek az emberek keresztyének az egyház első időszakában. Nem mondták el a bűnösök imáját, nem hívták be Jézust szívükbe (ezeket a tizenkilencedik században találták ki, hogy gyors és kényelmes legyen az üdvözség), hanem megkapták minél hamarabb ezt a három alapot:
i) Megtérés, hit, újjászületés (e tanulmány témája)
ii) Bemerítkezés (a következőé)
iii) Szentszellem-keresztség (az utána valóé).
Ahhoz, hogy megtörténjen az újjászületés valaki életében, először kell hallania az evangéliumot. Ha valaki nem tudja, hogy Jézus mit tett érte, nem tudja elfogadni, vagy benne hinni. Az üzenetet a Bibliában találjuk meg, tehát Isten igéjének/beszédének van szerepe az újjászületésben: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? … A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm. 10: 14, 17); „nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által.” (I. Pét. 1: 23).
Ha az ember már hallotta és meg is értette az evangéliumot, vagy elfogadja, vagy elutasítja. Ha valamilyen okból nem akar döntést hozni, az azt jelenti, hogy (legalább egyenlőre) elutasította az üzenetet. Ha el akarja fogadni, pedig, ezek a lépések következnek.
a) Megtérés
A megtérés szó görög nyelven (metanoia), gondolatváltozást jelent. Az ember mind idáig bizonyos módon gondolkodott, de ez most megváltozik, és ezentúl Isten szerint fogja rendezni az elméjét. Azt is jelenti, hogy most megáll, megfordul, is ezentúl Isten felé halad, Isten útján jár, és Isten akarata szerint cselekszik.
Nagyon fontos az is, hogy ez a bűnből való megtérést is jelenti. Ez nem csak azzal jár, hogy sajnálja ez eddig elkövetett bűneit, hanem úgy dönt, hogy ezeket ezentúl nem cselekszi. Mostantól kezdve, nem a bűnnek él, hanem azért, hogy Istent szolgálja.
A Biblia is tanítja, hogy a bűnből meg kell térni. Jézusról az van írva, hogy: „Megszabadítja népét bűneiből.” (Máté 1: 21). Péter mondja Jézusról: „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” (Ap. Csel. 3: 26). És Pál: „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? Szó sincs róla!” (Róm. 6: 1-2).
b) Hit
Hit által elfogadjuk azt, amit Jézus értünk tett. Mikor Pál és Szilász apostoloktól megkérdezte a Filippi börtönőr: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” így válaszoltak: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz.” (Ap. Csel. 16: 30-31). Hit nélkül egyáltalán nem lehet Istennek tetszeni (Zsidó 11: 6), de ahhoz, hogy valakinek üdvözsége legyen, hinni és bízni kell a Fiában, és abban, amit ő tett értünk: „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.” (I. Ján. 5: 11).
c) Újjászületés
Ha az ember tudatába kerül, hogy ő bűnös és elvész ha magára marad, teljes szívéből megtérni és változni akar, és hajlandó bevetni hitét abba, hogy Jézus meghalt helyette (a hallott evangélium alapján), akkor a Szent Szellem elvégzi benne az újjászületést. „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az.” (Ján. 3: 6). Az ember szelleme megelevenedik, ill. közvetlen kapcsolatba kerül Istennel, mert a bűn okozta fal eltűnt. Az ember most „csatlakozott” Istenhez, ismeri őt: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján. 17: 3). Az ember most akárhol, akármikor fordulhat Istenhez, dicsőítheti őt, mert olyan állapotba került, amiről Jézus így beszélt: „De eljön az óra, és az most van, amikor az igaz imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya az ilyen imádókat keres magának. Az Isten Szellem, és akik imádják őt, azoknak szellemben és igazságban kell imádniuk.” (Ján. 4: 23-24).
Az Istennel való élő kapcsolatba hit által, és nem cselekedetek által kell belépni, ha az ember nem tartja fenn, pedig, elgyengül és meg is szűnhet. Az ember ápolja ugyanúgy, mint akármilyen kapcsolatot – időt tölt Istennel. Ezt imádság, Bibliaolvasás által működik – beszélgessünk vele, és engedelmeskedjünk neki!
Utószó
Ha első hallásra úgy hangszik, hogy túl nehéz megtérni és szent életet élni, meg kell jegyezni, hogy ez nem úgy működik, mint a törvény követése.
A „törvény,” ill. valamilyen szabálylista megmondhatja nekünk, mit kell tennünk, vagy mit ne tegyünk, de ha nem sikerül nekünk betartanunk, csak elítél bennünket, de nem segít.
Az evangélium két területen különbözik attól. Először ad nekünk helyreállítási lehetőséget ha csődöt mondunk: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (I. Ján. 1: 9).
Ezentúl, másodszor, Isten adja nekünk a Szent Szellemet, hogy éljen bennünk, segítsen nekünk, vezessen bennünket: „a Szellem szerint éljetek, és a test kívánságait nem fogtok teljesíteni.” (Gal. 5: 16). Ez egy következő tanulmány témája lesz.
2. Megtérés, újjászületés
Jézus mondta: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (Ján. 3: 3). Ahhoz, hogy valaki Jézus tanítványa legyen egyáltalán, először újjá kell születnie. Az újjászületés által az ember kapcsolatba lép Istennel. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, pedig, elsőször meg kell értenie, hogy még nincsen kapcsolata Istennel, és ez azért van, mert van egy problémája.
1. Az ember bűnössége
A Biblia világosan tanítja azt, hogy minden ember bűnös. „Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róma 3: 22-23). „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság… Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt. És nincs meg bennünk az ő igéje.” (I. Ján. 1: 8, 10).
A legtöbb embernek nem tetszik, ha valaki rámutat a gonoszságára – azért ölték meg a prófétákat az ószövetségben. Sokan nem is tudják elképzelni, hogy ők is bűnösök lehetnek, mert nem loptak és nem öltek. Sajnos a lista nem erre a két bűncselekményre korlátozódik. Mivel a Bibliában van Isten üzenete, csak ebből tudhatjuk, hogy milyen magasra teszi a mércét.
Nézzünk néhány bűnlistát az újszövetségből: „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal. 5: 19-21); „Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (I. Kor. 6: 9-11); „(A szentvároson) kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!” (Jel. 22: 15); „Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Márk 7: 20-23).
De még ennél is többről van szó! Mikor megkérdezték Jézustól, melyik a legnagyobb parancsolat a mózesi törvényben, így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté 22: 37-40).
Ezek szerint, nem csak az az ember bűnös, aki elköveti a nagy bűncselekményeket. Ha valaki nem mindenek felett Istent szereti, és nem azon fáradozik, hogy jót tegyen másokkal (nem csak, hogy ne tegyen rosszat), az is bűnös embernek számít.
2. A bűnnek van következménye
A rómaiakhoz írt levelében, Pál apostol kijelenti: „A bűn zsoldja a halál.” (Róm. 6: 23). Biblikus értelemben, a halál elsősorban Istentől való elszakadást jelent.
Isten megmondta Ádámnak az Édenkertben: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, azon a napon bizony meghalsz.” (I. Mózes 2: 16-17). Mikor ettek Ádám és Éva a tiltott fáról, nem halt meg testük azonnal, hanem több száz évig éltek utána. Ami rögtön következett be, viszont, az volt, hogy megszakadt a nyílt, őszinte kapcsolatuk Istennel. Mikor Isten akart Ádámmal beszélni, félt tőle és elrejtőzött (I. Mózes 3: 8-10).
A hitetlen ember azért szellemi halottnak nevezhető, mert a bűne miatt nem áll kapcsolatban Istennel: „Nem az ÚR keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.” (Ézs 59: 1-2). Jézus is halottnak mondja az olyan embert: „Hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Máté 8: 22). Pál apostol azt írja, hogy: „Ti halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt.” (Ef 2: 1). És János apostol: „Aki nem szereti a testvérét, az a halálban van” (I. János 3: 14b).
Ha valaki nem tér meg Jézushoz, ez az Istentől elszakadt állapot folytatódik a testi halála után is. Jézus mondja a megtérni nem akaró emberekről: „Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan.” (Lukács 13: 28). Az utolsó ítéletnél a gonosz nemzeteknek: „Menjetek előlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett.” (Máté 25: 41). Pál apostol írja, hogy Jézus eljövetelekor: „Bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek, távol az Úr arcától és a hatalmának dicsőségétől.” (II. Thessz 1: 9).
Ez mindeddig elég rossz hír volt, de most következzen a jó hír, mert Isten nem feledkezett az ember állapotáról.
3. Istentől származik a megoldás
Isten elítéli a bűnt, mert ő tökéletesen igazságos, de szereti az embert. Ez ember, pedig, elesett lény, és semmit nem tehet saját erőfeszítésével, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön. Hiába akar jó lenni, jót tenni, nem sikerül neki.
Ahhoz, hogy el tudja fogadni az embert a szeretetébe, Isten adott megoldást a bűn problémájának. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján. 3: 16); „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm. 5: 8). Ez a megoldás, ami az evangélium, teljesen Istentől származik – nem az ember gondolta ki az üdvözség útját: „Hiszen kegyelemből van üdvözségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Efez. 2: 8-9).
Isten Fia az egyetlen út az Atyához – Isten nem adott számtalan megoldást, hogy tetszésünk szerint válasszunk egyet. Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Ján. 14: 6).
Jézus Krisztus, Isten Fia, meghalt a kereszten a bűneinkért. Ez nem volt véletlen, hanem Isten terve szerint történt meg. (Ap. Csel. 2: 23). Az ószövetségi próféciában is lehet erről olvasni: Krisztus előtt 700 évvel írta Ézsaiás: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájunk tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs. 53: 5-6).
Az újszövetség írja, hogy Krisztus meghalt értünk: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért” (Róm. 5: 6), illetve, helyettünk: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért (sokak helyett).” (Márk 10: 45).
Ennek célja az volt, hogy az ember Istenhez jusson: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket,” (I. Pét. 3: 18), hogy béküljünk meg Istennel: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által.” (II. Kor. 5: 18).
4. Az ember döntés elé áll
A Biblia tanítja, hogy Jézus Krisztus mindenkiért halt meg: „Mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (I. Ján 2: 2). Ez vajon azt jelenti, hogy mindenki üdvözül majd? Vagy van-e valami más feltétel?
Mikor Péter apostol pünkösd napján hirdette az evangéliumot, azt kérdezték tőle: „Mit tegyünk?” És ő így válaszolt: „Térjetek meg, és merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szent Szellem ajándékát.” (Ap. Csel. 2: 38). Ez dióhéjban az a módszer, hogyan lettek az emberek keresztyének az egyház első időszakában. Nem mondták el a bűnösök imáját, nem hívták be Jézust szívükbe (ezeket a tizenkilencedik században találták ki, hogy gyors és kényelmes legyen az üdvözség), hanem megkapták minél hamarabb ezt a három alapot:
i) Megtérés, hit, újjászületés (e tanulmány témája)
ii) Bemerítkezés (a következőé)
iii) Szentszellem-keresztség (az utána valóé).
Ahhoz, hogy megtörténjen az újjászületés valaki életében, először kell hallania az evangéliumot. Ha valaki nem tudja, hogy Jézus mit tett érte, nem tudja elfogadni, vagy benne hinni. Az üzenetet a Bibliában találjuk meg, tehát Isten igéjének/beszédének van szerepe az újjászületésben: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? … A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm. 10: 14, 17); „nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által.” (I. Pét. 1: 23).
Ha az ember már hallotta és meg is értette az evangéliumot, vagy elfogadja, vagy elutasítja. Ha valamilyen okból nem akar döntést hozni, az azt jelenti, hogy (legalább egyenlőre) elutasította az üzenetet. Ha el akarja fogadni, pedig, ezek a lépések következnek.
a) Megtérés
A megtérés szó görög nyelven (metanoia), gondolatváltozást jelent. Az ember mind idáig bizonyos módon gondolkodott, de ez most megváltozik, és ezentúl Isten szerint fogja rendezni az elméjét. Azt is jelenti, hogy most megáll, megfordul, is ezentúl Isten felé halad, Isten útján jár, és Isten akarata szerint cselekszik.
Nagyon fontos az is, hogy ez a bűnből való megtérést is jelenti. Ez nem csak azzal jár, hogy sajnálja ez eddig elkövetett bűneit, hanem úgy dönt, hogy ezeket ezentúl nem cselekszi. Mostantól kezdve, nem a bűnnek él, hanem azért, hogy Istent szolgálja.
A Biblia is tanítja, hogy a bűnből meg kell térni. Jézusról az van írva, hogy: „Megszabadítja népét bűneiből.” (Máté 1: 21). Péter mondja Jézusról: „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” (Ap. Csel. 3: 26). És Pál: „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? Szó sincs róla!” (Róm. 6: 1-2).
b) Hit
Hit által elfogadjuk azt, amit Jézus értünk tett. Mikor Pál és Szilász apostoloktól megkérdezte a Filippi börtönőr: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” így válaszoltak: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz.” (Ap. Csel. 16: 30-31). Hit nélkül egyáltalán nem lehet Istennek tetszeni (Zsidó 11: 6), de ahhoz, hogy valakinek üdvözsége legyen, hinni és bízni kell a Fiában, és abban, amit ő tett értünk: „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.” (I. Ján. 5: 11).
c) Újjászületés
Ha az ember tudatába kerül, hogy ő bűnös és elvész ha magára marad, teljes szívéből megtérni és változni akar, és hajlandó bevetni hitét abba, hogy Jézus meghalt helyette (a hallott evangélium alapján), akkor a Szent Szellem elvégzi benne az újjászületést. „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az.” (Ján. 3: 6). Az ember szelleme megelevenedik, ill. közvetlen kapcsolatba kerül Istennel, mert a bűn okozta fal eltűnt. Az ember most „csatlakozott” Istenhez, ismeri őt: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján. 17: 3). Az ember most akárhol, akármikor fordulhat Istenhez, dicsőítheti őt, mert olyan állapotba került, amiről Jézus így beszélt: „De eljön az óra, és az most van, amikor az igaz imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya az ilyen imádókat keres magának. Az Isten Szellem, és akik imádják őt, azoknak szellemben és igazságban kell imádniuk.” (Ján. 4: 23-24).
Az Istennel való élő kapcsolatba hit által, és nem cselekedetek által kell belépni, ha az ember nem tartja fenn, pedig, elgyengül és meg is szűnhet. Az ember ápolja ugyanúgy, mint akármilyen kapcsolatot – időt tölt Istennel. Ezt imádság, Bibliaolvasás által működik – beszélgessünk vele, és engedelmeskedjünk neki!
Utószó
Ha első hallásra úgy hangszik, hogy túl nehéz megtérni és szent életet élni, meg kell jegyezni, hogy ez nem úgy működik, mint a törvény követése.
A „törvény,” ill. valamilyen szabálylista megmondhatja nekünk, mit kell tennünk, vagy mit ne tegyünk, de ha nem sikerül nekünk betartanunk, csak elítél bennünket, de nem segít.
Az evangélium két területen különbözik attól. Először ad nekünk helyreállítási lehetőséget ha csődöt mondunk: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (I. Ján. 1: 9).
Ezentúl, másodszor, Isten adja nekünk a Szent Szellemet, hogy éljen bennünk, segítsen nekünk, vezessen bennünket: „a Szellem szerint éljetek, és a test kívánságait nem fogtok teljesíteni.” (Gal. 5: 16). Ez egy következő tanulmány témája lesz.
2009. május 25., hétfő
Alapok - tanítványság
Itt van néhány alaptanítást, amelyet azoknak írtam, akik tanítványokat akarnak képezni Krisztusnak.
Alapok
1. Bevezetés a tanítványságba
Ezt az alapanyagot elsősorban olyan embereknek szántuk, akik szerettek volna csatlakozni a mi helyi gyülekezetünkhöz. Bár nem valószínű, hogy az új megtérő e tanítások mélységét azonnal felfogja, legalább szükséges, hogy tudjon róluk. Nekünk, pedig, akik másokat tanítunk, kimerítően kell ismernünk a hitünk alapjait.
Felmerült, hogy néhány jelentkezőnek nem tetszik a „tagság” kifejezés, mert ez esetleg valamilyen „ők és mi” mentalitásra utal. Nem az a szándékunk, de nekünk, akik már tartozunk a gyülekezethez, az a határozott célunk és látásunk van, hogy Jézus Krisztus tanítványai akarunk lenni és úgy értjük, hogy ez azzal jár, hogy másokat is akarunk annak megnyerni és kiképezni.
Azért kell most foglalkoznunk azzal, hogy milyen a célja a gyülekezetnek, és ennek következtében mivel jár a gyülekezeti tagság, illetve a gyülekezethez való tartozás, mert észrevettük, hogy azzal kapcsolatban, amit tanítottunk, sok félreértés merült fel.
Elsőször rá kellett jönnöm, hogy félreértések azért is történtek, mert kulturális különbségek állnak fenn köztem és az itt élő emberek között. Mivel angol vagyok és szabadegyházi (baptista/metodista) nevelésben részesültem, különbség van a politikai, vallási, nyelvi hátterünkben is, amely mindenképpen eltérő gondolkodást eredményezett.
Mint a gyülekezet tanítója, amikor prédikáltam kimerítően egy bizonyos területről azt tételeztem fel, hogy megértették, és ezt majd gyakorlatba vetik életükbe az emberek. Aztán továbbléptem és tanítottam a következő témát, az előzőre építve. Mikor hosszú távon, azonban, nem érzékeltem változást az emberek életében, frusztrált lettem.
Vallásosság
A huszonegyedik század elején most már sokkal kisebb mértékben befolyásolja a vallás az embereket Angliában, mint Magyarországon. Kevesebb ember jár templomba vagy gyülekezetbe, de mégis azokban a gyülekezetekben, ahová én jártam, az emberek többsége azért tartoztak oda, mert komolyan vették Istent, és neki tetsző életet akartak élni. Természetesen, ez ott sem igaz minden templomba járóval kapcsolatban.
Ez egyesült királyság évszázadok óta protestáns országnak számít – Anglia hivatalos államvallása az anglikán, amely evangélikus jellegű, a kelta tartományokban pedig (Skócia, Wales, Észak Írország) inkább a református irányzat dominál. Magyarországon, viszont, a római katolikus a legnagyobb létszámú vallás, és észrevettem, hogy az r.k. tanításból származó vallásos hozzáállás rányomta a bélyegét sok más felekezethez tartozó ember mentalitására is. Sok példát lehetne mondani, de ami itt a legfontosabb a papság-laikusság közötti különbség.
Ha megkülönböztethetnénk a papságot a laikusságtól, akkor azt gondolhatjuk, hogy a papok közbenjárók Isten és a közönséges hívők között. A papok tanulnak, beszélnek, szertartásokat végeznek, és átnyújtják a „szentségek” által a kegyelmet, illetve az áldást, vagy akár az üdvösséget is. A laikus azért nem tesz sokat, esetleg csak templomba jár és „fogyasztja” a kiszolgáltatott áldásokat. Semmi nem áll távolabb a keresztyén élet valódi lényegétől! Nagy gond van, mikor hasonló a kisegyházi imaházban is a „lelkipásztor” vagy az „elöljárók” és a „gyülekezet” közötti különbség, és ez látszik abból, hogy mi történik az istentiszteleten – azaz, a pásztor mindent tesz, és a többiek kritizálnak.
Nagy a különbség a vallásos ember és Jézus Krisztus tanítványa között. Jézus mandátumot adott az egyházának, hogy képezzenek tanítványokat (Máté 28: 18-20). Tehát ezt tekintjük a mi feladatunknak is. Mindebből az derül ki, hogy aki nálunk gyülekezeti tag akar lenni, azt vállalja, hogy tanítvány legyen.
A tanítvány
Mi tehát a tanítvány tennivalója? A fent idézett ige szerint, Jézus ezt mondta az apostoloknak: „Tegyétek tanítvánnyá minden népet… tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” (Máté 28: 19, 20). Ha valaki Jézus tanítványa lesz, tehát, ő:
1) Tanulja azt, amit Jézus parancsolt,
2) Gyakorlatba veti azt az életében,
3) Belép ő is a szolgálatba, hogy másokat is megnyerje, tanítsa.
Úgy látszik, probléma volt a korai időkben is, hogy nem mindenki akart odaadott tanítvány lenni: „Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akik tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” (Zsidó 5: 12). A szerző ezután fel is sorolja azokat az alaptémákat, amelyeket tudniuk kellene: „A holt cselekedetekből való megtérés és az Istenbe vetett hit, a bemerítések, a kézrátételek, a halottak feltámadása és az örök ítélet.” (Zsidó 6: 1-2). Ezekről is lesz szó a következő részekben.
Az elöljáró
Akik elöljárók vagyunk a gyülekezetben, évek óta igyekszünk Istenért élni, Jézust követni, és ennek folytán bizonyos tapasztalatokat szereztünk, sokat tanultunk, és növekedtünk a hitben. Vágyunk és dolgunk, tehát, másokat tanítani, hogy ők is kövessék Jézust, hogy a későbbiekben ők is továbbadják ennek az életnek az ismeretét. Ha mindenki olyan módon valóságos tanítvány lesz, akkor fokozatosan tágul és bővül a tanítványok köre.
Mikor Jacquie Pullingernek, aki egy Hong Kongban tevékenykedő angol misszionárius nő, feltették azt a kérdést, hogy ő szerinti, hogyan kell definiálni a „keresztyén” szót, kb. így felelt: „A keresztyén egy olyan személy, akit megérintett Jézus szeretete, és ennek következtében hajlandó akármit tenni annak érdekében, hogy mások is ismerjék meg ezt a szeretetet.”
Feladatunk, tehát, az embereket:
1) Megnyerni Krisztusnak (azáltal, hogy hirdetjük az evangéliumot),
2) Megszabadítani (imádság, tanítás által),
3) Kiképezni (szintén),
4) Kiküldeni, szolgálatba állítani (hogy ők is folytassák a munkát).
Nem is kell megmondani, hogy mikor, mondjuk, négy „szolgálattevő” és háromszáz kritikus „fogyasztó” van egy gyülekezetben, megáll ez az egész folyamat, nem is szólva arról, hogy ez a helyzet elkeseríti a szolgálók életét (természetesen feltételezve, hogy ők maguk igaz tanítványok, és nem csak a pénzért és a tekintélyért csinálják).
Mit tett Jézus?
Mivel Jézustól származik az a parancs, hogy képezzünk tanítványokat, talán érdemes lenne figyelembe venni az ő módszerét is. Hogyan tette ő tanítványokká azokat, akik az apostolok lettek? Összefoglalva, a következő pontokat lehetne kiemelni:
1) Elhívott 12 tanítványt (pl. Máté 4: 18-22). Jézus követői többen voltak, de tizenkettővel különösen foglalkozott (Luk. 6: 12-16).
2) Tanította őket, sokszor külön megmagyarázva a nyilvánosság előtt elhangzott beszédeit (pl. Márk 4: 33-34).
3) Látták a tanítványok, hogyan szolgál Jézus. Ott voltak, mikor tanított, démont űzött, gyógyított, csodát tett, vitába került, hirdette az evangéliumot (pl. Márk 5: 35-43).
4) Adott Jézus hatalmat a tanítványoknak, hogy ők is ugyanazt tegyék (Máté 10; vö. Luk. 10: 1-24).
5) Mikor eltávozott a földről, adta nekik azt a parancsot, hogy folytassák ezt a munkát. Ehhez adott nekik felhatalmazást (a missziói parancsot – pl. Márk 16: 15-16) és a megfelelő erőt is (a Szentlelket – Ap. Csel. 1: 4-8).
Mivel a „korszak vége” még nem jött el (Máté 28: 20), ez a mandátum még érvényes azokra, akik az apostolok munkája által lettek tanítványokká – a mai keresztyénekre is. A kép nem túl bonyolult, nem nehéz megérteni, bár sokszor nem így funkcionált az egyház az évszázadok folyamán.
Ha valaki, tehát, Jézus tanítványává válik, és engedelmeskedik a parancsának, annak örök élete van Isten királyságában – annak, aki mindvégig hűséges szolga marad.
A gyülekezet
A gyülekezeti tagnak, tehát, az legyen a vágya, hogy egyre jobban ismerje Istent és szolgáljon neki, ahogy múlnak az évek. Először megismerjük őt az újjászületés által, és tanulunk róla a Bibliában.
Mivel gyülekezet vagyunk, és nem klub, szórakoztató kör, vagy valami más, szeretnénk a „gyülekezet” definíciójának megfelelni. Nem találtuk ki azt, amit tanítunk és gyakorlunk. Olvassuk a Bibliában, hogy mi Isten akarata, és a szerint próbálunk élni. Nem elsősorban mirólunk, emberekről van szó, hanem Istenről – aki Atya, Fiú és Szentlélek. Akik a gyülekezet tagjai vagyunk, elkötelezzük magunkat arra, hogy Isten a Bibliában kijelentett akarata szerint rendezzük az életünket, és ezt együtt tesszük.
Illusztrációként mondhatjuk a következő példát. Azt állítom, hogy énekkarhoz szeretnék csatlakozni, pedig nem tudok énekelni, nem is szeretek énekelni, és nem szeretem, ha mások énekelnek. Ha mégis éneklek, akkor nem azt a dallamot, amelyet a többiek, vagy talán nem ugyanakkor. Ne sértődjek meg, tehát, ha azt kérdezik tőlem, miért akarok tagja lenne az énekkarnak!
Ugyanúgy, ha nem hiszek abban, amit a Biblia mond, vagy nem akarom azt tenni, amit tanít, ne legyek gyülekezeti tag sem!
Az egyház
Jelenleg radikális átalakuláson keresztül megy világszinten az egyház. Isten helyre akarja állítani az eredeti, újszövetségi formákat, célokat, szolgálatokat. Mint prófétikus szolga, ezt érzékelve, azt akartam látni, hogy az itt és most azonnal történjen nálunk is, bár mások talán nem értették, hogy miről van szó. Mindenképpen, az itteni gyülekezetben, részt akarunk venni abban, amit Isten végez, és ígéreteket kaptunk azzal kapcsolatban, hogy az így is lesz.
Röviden ismételve, a vallásos felfogás mindig ellenáll Isten Szellemének munkálkodásának, sokszor megőrizve a papság-laikusság dichotómiát. Sajnos, mind a „papi,” mind a „laikus” oldalon vannak hibák.
A pap/szolgálattevő/pásztor talán azt akarja, hogy lássák, tiszteljék, hogy közben meg is gazdagodjon, tehát, nem engedi, hogy mások is nőjenek fel és szolgáljanak.
A gyülekezet amiatt is ellustul. Nyugodtan engedik, hogy valaki más szolgáljon, imádkozzon, tanuljon, majd „kiszolgálja” őket az eredménnyel. Helytelen felfogásuk van a bemerítéssel, valamint az Úrvacsorával kapcsolatban, miszerint ezek „szentségek,” amelyek önmaguktól átadják a kegyelmet.
Egy ember nem tanítvány ha valamit akar Istentől, de Istent nem akarja ismerni. Az sem tanítvány, aki azt akarja, hogy mások lássák, ő mennyire vallásos, de belülről nem akar megváltozni.
Gyülekezeti tagság
A leendő gyülekezeti tág számára, tehát, nagyon fontos a tanítványsággal kapcsolatosan, hogy a fentiekre tekintettel:
1) Megértse, hogy ez mivel jár,
2) Egyetértsen azzal, hogy engedelmeskedni kell Krisztusnak és a gyülekezet látásának,
3) Részt vegyen a munkában, hosszú távon is – a gyülekezeti tagság nem végleges, megszűnik ha kiesik az ember a gyülekezeti életből.
Alapok
1. Bevezetés a tanítványságba
Ezt az alapanyagot elsősorban olyan embereknek szántuk, akik szerettek volna csatlakozni a mi helyi gyülekezetünkhöz. Bár nem valószínű, hogy az új megtérő e tanítások mélységét azonnal felfogja, legalább szükséges, hogy tudjon róluk. Nekünk, pedig, akik másokat tanítunk, kimerítően kell ismernünk a hitünk alapjait.
Felmerült, hogy néhány jelentkezőnek nem tetszik a „tagság” kifejezés, mert ez esetleg valamilyen „ők és mi” mentalitásra utal. Nem az a szándékunk, de nekünk, akik már tartozunk a gyülekezethez, az a határozott célunk és látásunk van, hogy Jézus Krisztus tanítványai akarunk lenni és úgy értjük, hogy ez azzal jár, hogy másokat is akarunk annak megnyerni és kiképezni.
Azért kell most foglalkoznunk azzal, hogy milyen a célja a gyülekezetnek, és ennek következtében mivel jár a gyülekezeti tagság, illetve a gyülekezethez való tartozás, mert észrevettük, hogy azzal kapcsolatban, amit tanítottunk, sok félreértés merült fel.
Elsőször rá kellett jönnöm, hogy félreértések azért is történtek, mert kulturális különbségek állnak fenn köztem és az itt élő emberek között. Mivel angol vagyok és szabadegyházi (baptista/metodista) nevelésben részesültem, különbség van a politikai, vallási, nyelvi hátterünkben is, amely mindenképpen eltérő gondolkodást eredményezett.
Mint a gyülekezet tanítója, amikor prédikáltam kimerítően egy bizonyos területről azt tételeztem fel, hogy megértették, és ezt majd gyakorlatba vetik életükbe az emberek. Aztán továbbléptem és tanítottam a következő témát, az előzőre építve. Mikor hosszú távon, azonban, nem érzékeltem változást az emberek életében, frusztrált lettem.
Vallásosság
A huszonegyedik század elején most már sokkal kisebb mértékben befolyásolja a vallás az embereket Angliában, mint Magyarországon. Kevesebb ember jár templomba vagy gyülekezetbe, de mégis azokban a gyülekezetekben, ahová én jártam, az emberek többsége azért tartoztak oda, mert komolyan vették Istent, és neki tetsző életet akartak élni. Természetesen, ez ott sem igaz minden templomba járóval kapcsolatban.
Ez egyesült királyság évszázadok óta protestáns országnak számít – Anglia hivatalos államvallása az anglikán, amely evangélikus jellegű, a kelta tartományokban pedig (Skócia, Wales, Észak Írország) inkább a református irányzat dominál. Magyarországon, viszont, a római katolikus a legnagyobb létszámú vallás, és észrevettem, hogy az r.k. tanításból származó vallásos hozzáállás rányomta a bélyegét sok más felekezethez tartozó ember mentalitására is. Sok példát lehetne mondani, de ami itt a legfontosabb a papság-laikusság közötti különbség.
Ha megkülönböztethetnénk a papságot a laikusságtól, akkor azt gondolhatjuk, hogy a papok közbenjárók Isten és a közönséges hívők között. A papok tanulnak, beszélnek, szertartásokat végeznek, és átnyújtják a „szentségek” által a kegyelmet, illetve az áldást, vagy akár az üdvösséget is. A laikus azért nem tesz sokat, esetleg csak templomba jár és „fogyasztja” a kiszolgáltatott áldásokat. Semmi nem áll távolabb a keresztyén élet valódi lényegétől! Nagy gond van, mikor hasonló a kisegyházi imaházban is a „lelkipásztor” vagy az „elöljárók” és a „gyülekezet” közötti különbség, és ez látszik abból, hogy mi történik az istentiszteleten – azaz, a pásztor mindent tesz, és a többiek kritizálnak.
Nagy a különbség a vallásos ember és Jézus Krisztus tanítványa között. Jézus mandátumot adott az egyházának, hogy képezzenek tanítványokat (Máté 28: 18-20). Tehát ezt tekintjük a mi feladatunknak is. Mindebből az derül ki, hogy aki nálunk gyülekezeti tag akar lenni, azt vállalja, hogy tanítvány legyen.
A tanítvány
Mi tehát a tanítvány tennivalója? A fent idézett ige szerint, Jézus ezt mondta az apostoloknak: „Tegyétek tanítvánnyá minden népet… tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” (Máté 28: 19, 20). Ha valaki Jézus tanítványa lesz, tehát, ő:
1) Tanulja azt, amit Jézus parancsolt,
2) Gyakorlatba veti azt az életében,
3) Belép ő is a szolgálatba, hogy másokat is megnyerje, tanítsa.
Úgy látszik, probléma volt a korai időkben is, hogy nem mindenki akart odaadott tanítvány lenni: „Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akik tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” (Zsidó 5: 12). A szerző ezután fel is sorolja azokat az alaptémákat, amelyeket tudniuk kellene: „A holt cselekedetekből való megtérés és az Istenbe vetett hit, a bemerítések, a kézrátételek, a halottak feltámadása és az örök ítélet.” (Zsidó 6: 1-2). Ezekről is lesz szó a következő részekben.
Az elöljáró
Akik elöljárók vagyunk a gyülekezetben, évek óta igyekszünk Istenért élni, Jézust követni, és ennek folytán bizonyos tapasztalatokat szereztünk, sokat tanultunk, és növekedtünk a hitben. Vágyunk és dolgunk, tehát, másokat tanítani, hogy ők is kövessék Jézust, hogy a későbbiekben ők is továbbadják ennek az életnek az ismeretét. Ha mindenki olyan módon valóságos tanítvány lesz, akkor fokozatosan tágul és bővül a tanítványok köre.
Mikor Jacquie Pullingernek, aki egy Hong Kongban tevékenykedő angol misszionárius nő, feltették azt a kérdést, hogy ő szerinti, hogyan kell definiálni a „keresztyén” szót, kb. így felelt: „A keresztyén egy olyan személy, akit megérintett Jézus szeretete, és ennek következtében hajlandó akármit tenni annak érdekében, hogy mások is ismerjék meg ezt a szeretetet.”
Feladatunk, tehát, az embereket:
1) Megnyerni Krisztusnak (azáltal, hogy hirdetjük az evangéliumot),
2) Megszabadítani (imádság, tanítás által),
3) Kiképezni (szintén),
4) Kiküldeni, szolgálatba állítani (hogy ők is folytassák a munkát).
Nem is kell megmondani, hogy mikor, mondjuk, négy „szolgálattevő” és háromszáz kritikus „fogyasztó” van egy gyülekezetben, megáll ez az egész folyamat, nem is szólva arról, hogy ez a helyzet elkeseríti a szolgálók életét (természetesen feltételezve, hogy ők maguk igaz tanítványok, és nem csak a pénzért és a tekintélyért csinálják).
Mit tett Jézus?
Mivel Jézustól származik az a parancs, hogy képezzünk tanítványokat, talán érdemes lenne figyelembe venni az ő módszerét is. Hogyan tette ő tanítványokká azokat, akik az apostolok lettek? Összefoglalva, a következő pontokat lehetne kiemelni:
1) Elhívott 12 tanítványt (pl. Máté 4: 18-22). Jézus követői többen voltak, de tizenkettővel különösen foglalkozott (Luk. 6: 12-16).
2) Tanította őket, sokszor külön megmagyarázva a nyilvánosság előtt elhangzott beszédeit (pl. Márk 4: 33-34).
3) Látták a tanítványok, hogyan szolgál Jézus. Ott voltak, mikor tanított, démont űzött, gyógyított, csodát tett, vitába került, hirdette az evangéliumot (pl. Márk 5: 35-43).
4) Adott Jézus hatalmat a tanítványoknak, hogy ők is ugyanazt tegyék (Máté 10; vö. Luk. 10: 1-24).
5) Mikor eltávozott a földről, adta nekik azt a parancsot, hogy folytassák ezt a munkát. Ehhez adott nekik felhatalmazást (a missziói parancsot – pl. Márk 16: 15-16) és a megfelelő erőt is (a Szentlelket – Ap. Csel. 1: 4-8).
Mivel a „korszak vége” még nem jött el (Máté 28: 20), ez a mandátum még érvényes azokra, akik az apostolok munkája által lettek tanítványokká – a mai keresztyénekre is. A kép nem túl bonyolult, nem nehéz megérteni, bár sokszor nem így funkcionált az egyház az évszázadok folyamán.
Ha valaki, tehát, Jézus tanítványává válik, és engedelmeskedik a parancsának, annak örök élete van Isten királyságában – annak, aki mindvégig hűséges szolga marad.
A gyülekezet
A gyülekezeti tagnak, tehát, az legyen a vágya, hogy egyre jobban ismerje Istent és szolgáljon neki, ahogy múlnak az évek. Először megismerjük őt az újjászületés által, és tanulunk róla a Bibliában.
Mivel gyülekezet vagyunk, és nem klub, szórakoztató kör, vagy valami más, szeretnénk a „gyülekezet” definíciójának megfelelni. Nem találtuk ki azt, amit tanítunk és gyakorlunk. Olvassuk a Bibliában, hogy mi Isten akarata, és a szerint próbálunk élni. Nem elsősorban mirólunk, emberekről van szó, hanem Istenről – aki Atya, Fiú és Szentlélek. Akik a gyülekezet tagjai vagyunk, elkötelezzük magunkat arra, hogy Isten a Bibliában kijelentett akarata szerint rendezzük az életünket, és ezt együtt tesszük.
Illusztrációként mondhatjuk a következő példát. Azt állítom, hogy énekkarhoz szeretnék csatlakozni, pedig nem tudok énekelni, nem is szeretek énekelni, és nem szeretem, ha mások énekelnek. Ha mégis éneklek, akkor nem azt a dallamot, amelyet a többiek, vagy talán nem ugyanakkor. Ne sértődjek meg, tehát, ha azt kérdezik tőlem, miért akarok tagja lenne az énekkarnak!
Ugyanúgy, ha nem hiszek abban, amit a Biblia mond, vagy nem akarom azt tenni, amit tanít, ne legyek gyülekezeti tag sem!
Az egyház
Jelenleg radikális átalakuláson keresztül megy világszinten az egyház. Isten helyre akarja állítani az eredeti, újszövetségi formákat, célokat, szolgálatokat. Mint prófétikus szolga, ezt érzékelve, azt akartam látni, hogy az itt és most azonnal történjen nálunk is, bár mások talán nem értették, hogy miről van szó. Mindenképpen, az itteni gyülekezetben, részt akarunk venni abban, amit Isten végez, és ígéreteket kaptunk azzal kapcsolatban, hogy az így is lesz.
Röviden ismételve, a vallásos felfogás mindig ellenáll Isten Szellemének munkálkodásának, sokszor megőrizve a papság-laikusság dichotómiát. Sajnos, mind a „papi,” mind a „laikus” oldalon vannak hibák.
A pap/szolgálattevő/pásztor talán azt akarja, hogy lássák, tiszteljék, hogy közben meg is gazdagodjon, tehát, nem engedi, hogy mások is nőjenek fel és szolgáljanak.
A gyülekezet amiatt is ellustul. Nyugodtan engedik, hogy valaki más szolgáljon, imádkozzon, tanuljon, majd „kiszolgálja” őket az eredménnyel. Helytelen felfogásuk van a bemerítéssel, valamint az Úrvacsorával kapcsolatban, miszerint ezek „szentségek,” amelyek önmaguktól átadják a kegyelmet.
Egy ember nem tanítvány ha valamit akar Istentől, de Istent nem akarja ismerni. Az sem tanítvány, aki azt akarja, hogy mások lássák, ő mennyire vallásos, de belülről nem akar megváltozni.
Gyülekezeti tagság
A leendő gyülekezeti tág számára, tehát, nagyon fontos a tanítványsággal kapcsolatosan, hogy a fentiekre tekintettel:
1) Megértse, hogy ez mivel jár,
2) Egyetértsen azzal, hogy engedelmeskedni kell Krisztusnak és a gyülekezet látásának,
3) Részt vegyen a munkában, hosszú távon is – a gyülekezeti tagság nem végleges, megszűnik ha kiesik az ember a gyülekezeti életből.
2009. május 4., hétfő
A Szentlélek ajándékairól - karizmánia
A Szentlélek Ajándékairól
3. rész
Karizmánia
Bevezetés:
Bár az előző részekben igyekeztük a gyülekezetekben használandó szellemi ajándékokról szóló pünkösdi/karizmatikus tanítást biblikusan megalapozni, sokan észrevették azt is, hogy nagy mértékű káosz, sok ellenmondásos tanítás és gyakorlat létezik ebben a mozgalomban. Ha felületesen nézzük, indokoltnak tűnik a cesszacionisták sok kritikája. Szükség van tehát arra, hogy megkülönböztessük a szellemi megnyilvánulások téves használatát, illetve a velük való visszaélést a tiszta biblikus ajándékoktól. Ebben az utolsó részben, tehát, szeretnék a túlkapások kérdésével foglalkozni.
Hogyan ismerhetjük fel a Szentlélek munkáját?
Sok újszövetségi szakaszban találunk figyelmeztetéseket arról, hogy a jelen korszak végét ezelőtt nem látott hitetés, tévelygés jellemzi majd. Jézus mondta a tanítványainak: „Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék – ha lehet – a választottakat is. Íme, előre megmondtam nektek!” (Máté 24: 24-25. lásd szintén II.Thessz 2: 9-12). Ne ejtse ez pánikba a keresztyéneket, mert a megkülönböztetés képességét és ajándékát ígéri nekünk a Szentírás, ha odafigyelünk, és Krisztushoz ragaszkodunk (pl. I.Kor 2: 14-15; 12: 10).
Sajnos az a helyzet is megfigyelhető, hogy a keresztyének többsége látszólag teljesen figyelmen kívül hagyja ezeket a figyelmeztetéseket, azzal a hozzáállással, hogy ha valami úgymond természetfeletti dolog történik, különösen a gyülekezetben, akkor biztos Istentől van, mert valaki, valahol, mint a vezető, lelkipásztor, próféta, tanító, apostol vagy pápa, bizonyára ért hozzá. A legtöbb esetben, semmi nincs távolabb az igazságtól!
A fent leírtak fényében, tehát, szeretnék néhány világos bibliai alapelvre rámutatni, amely segíthet bennünket abban, hogy felismerjük a Szentlélek valódi munkáját. Ez megkönnyítheti az esetleg előforduló, Istentől nem származó megnyilvánulások észrevételét.
Először meg kell említeni, hogy csak egy forrás van, amelyből meríthetjük a szellemi megnyilvánulásokról szóló igazságot, és ez Isten Igéje. A jó érzések, még a csodák sem határozzák meg, hogy mi az igazság. A legtöbb ezzel kapcsolatos tévedés abban gyökerezik, hogy az emberek hajszolják az érzéseket és a csodákat, mert azt hiszik, hogy ezek mutatnak Isten tevékenységére. Az emberekkel történő „manifesztációknak,” viszont, három lehetséges forrása van, mégpedig Isten Szelleme, egy gonosz szellem, vagyis az ember saját gondolata, szelleme vagy lelke. Elképzelhető, hogy ezek mindegyikétől származhatnak kellemes érzések.
Fontoljuk meg, tehát, mit várunk el a Szentlélek valódi tevékenykedésének velejárójaként. Derek Prince és Andrew Strom írásaiból merítettem a következő érvelések közül néhányat (lásd a Bibliográfiát).
A Szentlélek szent
Az első, amit említeni kell az, hogy a Szentlélek isteni személy, tehát Ő szent, és jelenléte végeredményben a megszentelt életvitelt, viselkedési formát fogja eredményezni. Jézus mondta, hogy mikor eljön a Szentlélek, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről (Ján 16: 7-8). Ott, ahol munkálkodik a Szentlélek, az emberek rájönnek, hogy bűnösök, ítélet alatt, illetve előtt állnak, és szükségük van a bűnbocsánatra, hogy Isten tudja őket elfogadni. A bűnbánat akkor elvezeti ez embereket megtéréshez. Mikor Péter hallgatói pünkösdnapján megtudták, hogy megölték a Messiást: „Mintha szíven találta volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: ,Mit tegyünk atyámfiai, férfiak?’” (Ap. Csel. 2: 37). A filippi börtönőr: „remegve borult Pál és Szilász elé,” és megkérdezte tőlük: ,Mit tegyek, hogy üdvözüljek?’” (Ap. Csel. 16: 29-30).
Ha az ember már bűnbánatra jutott, megtért, és Jézus Krisztust Megváltóként elfogadta, akkor a Szentlélek felüdülést adhat (Ap. Csel. 3: 19) és bizonyosságot a megbocsátásról, az üdvösségről és az istenfiúságról: „általa kiáltjuk: ,Abbá, Atya!’ Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8: 15-16).
Már a múltban sok valódi ébredést jellemeztek a fenti vonások, akár „karizmatikus” jellegű ébredésről volt szó, akár nem. John Wesley igehirdetésére, például, felnőtt férfiak leestek a földre a bűnről való meggyőződés akkora mértékétől, hogy fel nem állhattak addig, ameddig bűneikből meg nem tértek, és amíg meg nem kapták az Istennel való megbékülés örömét.
A manapság annyira elterjedt: „Hívd be Jézust a szívedbe, ha izgalmas életet akarsz, meg remélhetőleg rengeteg pénzt is kapsz” -féle evangélium hatására, a valóságos bűnbánat és megtérés nélkülözhetetlen lépése sokszor hiányzik. Ez nem föltétlenül a gyülekezethez csatlakozni kívánó „megtérők” hibája, egyszerűen nem hallották a népszerűtlennek vélt igaz evangélium üzenetét.
Előfordulhat, tehát, hogy az emberek, bár keresztyéneknek gondolják magukat, de még megtéretlen állapotban vannak, keresnek valami szellemi élményt, hogy jól érezzék magukat, illetve „bulizhassanak”. Olyan körülmények között, nem garantálható, hogy a Szentlélektől jön az, amit tapasztalnak.
A Szentlélek munkája elkülöníthetetlenül kapcsolódik Jézus Krisztus munkájához
Megfigyelhető a Biblia, és kifejezettebben az újszövetség tanításában, hogy a Szentháromság egyik tagja sem munkálkodik teljes függetlenségben a másik kettőtől, és mindegyik a másiknak adja a dicsőséget, nem magának. Az Atya, például, a világot hozta létre a Fiú (Kol 1: 15-16; Zsidó 1: 2) és a Szentlélek (I.Mózes 1: 2; Zsolt 104: 30) által. Az Atya mutat a Fiára, akiben gyönyörködik (Máté 3: 16-17; 17: 5) és a Fiú mindig azt tette, amit az Atyja parancsolt (Ján 5: 19-20; 8: 28-29).
Hasonló módon, a Szentlélek, nem csak magától döntött úgy, hogy eljön, hanem az Atya és a Fiú küldte el a földre. Jézus megígérte: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igazság Lelkét…” (Ján 14: 16-17), és Péter mondja pünkösdnapján: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is.” (Ap. Csel. 2: 32-33). És mikor eljön a Szentlélek, azt jelenti ki, amit a Fiú ad neki, és mindig hoz dicsőséget a Fiúnak: „Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek”; „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam.” (Ján 16: 14; 15: 26).
Ezek miatt, mikor a Szentlélek munkáját akarjuk tapasztalni, mindig Jézustól kérjük, pl. hogy betöltsön valakit Szentlélekkel, mert Ő az, aki Szentlélekkel keresztel (Márk 1. 7-8; Ján 1: 32-34), vagy kérjük az Atyától Jézus nevében (Luk 11: 13). A Szent Szellem nem magának hozza a dicsőséget, nem kívánja az imádást, valószínűleg nem illik közvetlenül megszólítani. Ő mindig Jézus Krisztust emeli fel, személyére, munkájára mutat. Láthatjuk ezt, ha a biblikus precedensekre figyelünk.
Erre két esetleges kivételt lehetne felhozni. Károli Gáspár fordításában, I.Péter 4: 14 így hangzik: „Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” Itt úgy látszik, hogy mégis dicsőítjük a Szentlelket. A dőlt betűs mondatrész, viszont, hiányzik a legjobb, legrégebbi kéziratokból, és emiatt, az újabb Bibliafordítások nem tartalmazzák.
A száraz csontok esetén, Ezékiel próféta megszólítja a Lelket, hogy jöjjön (Ezek 37: 9-10). Ezt, viszont, kifejezetten Isten parancsára teszi, és ráadásul, itt prófétál a Léleknek - nem imádkozik hozzá, sem nem imádja.
Ennek okáért, valószínűleg nem lenne szabad folyamodni olyan gyakorlathoz, hogy kérjük a Szentlelket arra, jöjjön és töltsön be bennünket. Bár elképzelhető, hogy nem követünk el súlyos bűnt, ha ezt tesszük, jobbik esetben „nem figyelünk a mennyei protokollra”, ahogy Derek Prince mondja 11, rosszabb esetben szembe nézünk azzal a veszéllyel, hogy Jézust kiszorítjuk a képből. És ha ezt tesszük, ki tudja, hogy milyen szellem érkezhet el hozzánk?
A lélek megnyilvánulásai
Mivel manapság annyi „manifesztációt” tulajdonítanak a Szentlélek munkájának, talán érdemes lenne utánanézni, mit mond a Biblia ezekről a dolgokról? „A Lélek megnyilvánulása” kifejezés (görögül: hé phanerószisz tou pneumatosz) igenis előfordul az újszövetségben, tehát, érdemes figyelembe venni, hogy miről van szó. Ezt a szókapcsolatot I. Korinthus 12: 7 használja, mielőtt felsorolja a Lélek ajándékait. Ezeket a második részben már megbeszéltük, és a következőkről lenne szó: a bölcsesség igéje, az ismeret igéje, a hit, a gyógyítások ajándékai, az isteni erők munkái, a prófétálás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelveken való szólás, a nyelveken való szólás magyarázása. (I.Kor 12: 8-10).
Már megemlítettük, hogy ahol megnyilvánulnak ezek az ajándékok, a tartalmát megvizsgáljuk, és ha Isten igéjével összhangban találjuk, akkor megnyugodhatunk, mert a Szentlélek munkájával van dolgunk. Azt is lehetne itt mondani, hogy bár a Szentlélek nem küldi el önmagát, saját magát sem dicsőíti, ő az, aki arról dönt, hogy kinek adja az ajándékait: „De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (I.Kor 12: 11).
A föntieket alapnak véve, tehát, hogyan értékelhetjük azt a furcsa manifesztációkból álló sorozatot, amely manapság „karizmatikus” körökben előfordulhat? Vigyázni kell, nehogy automatikusan utasítsunk el mindent, ami „szokatlan” – Isten végül is kreatív, és I.Kor 12: 8-10 valószínűleg inkább irányelvnek értendő, mint kimerítő lajstromnak. Az ószövetségi prófétáknak, például, néhány nagyon furcsa dolgokat kellett tenniük, mely mégis Istentől volt: az egyik parázna nőt vett feleségül (Hóseás 1-2), egy másik több mint három évig feküdt az oldalán (Ezek 4), és még egyik vászonövet rejtett el egy kőszikla hasadékban (Jer 13: 16). A Szentlélek munkájaként nem említi meg a Biblia azt sem, hogy ébredés idején az emberek a bűnről való meggyőződés alatt leesnek a székeikről. Ha viszont meg akarjuk érteni, mi a forrása bizonyos jelenségeknek, a következő kérdéseket érdemes megfontolni:
(a) Van-e valami célja vagy lényege annak, ami történik? Jézust dicsőíti-e? Az evangéliumot valamilyen jelek támasztják-e alá? Betölti az emberek szükségeit, pl. meggyógyulnak, vagy megszabadulnak-e? Vagy inkább kaotikus összevisszaság az egész, amiről a kívülállók azt gondolják, hogy mindenki megbolondult? (vö. I. Kor 14: 23). Például, ha valaki fizikális betegségből meggyógyul, akkor a fenti célok közül néhányat már betöltött. Másrészt, én személyesen nem értem, mi lehet a lényege annak, hogy aranypor hullik a levegőből, vagy annak sem, hogy az emberek céltalanul futkároznak a terem körül.
(b) Valóságos, biblikus szellemi ajándékok nyilvánulnak-e meg? Vagy inkább egy rakás más dologról van szó, amely lényegében sokkal nehezebben vizsgálható? Például, mit akar az jelenteni, ha egy állítólagos csoda folytán, olaj jelenik meg valaki kezén?
(c) Az, ami történik, bár mennyire szokatlan is, olyan Szellem munkájára utal, aki szent? Vagy az embereket inkább arra készteti, hogy olyan dolgot tegyenek, amely valamilyen módon csúf, torz, vagy számukra megalázó? Nem föltétlenül az érzelmek megnyilatkozása, mint pl. nevetés, sírás, az, ami kifejezetten nyugtalanító, hanem inkább azok a furcsa, rángatózó mozdulatok, amelyek néha megjelennek, vagy különösen az állatszerű viselkedési formák, mint például a kutyaugatás, a tehénbőgés, és a csirkéhez hasonló lépkedés, csipkedés.
A Bibliában nincsen példája se precedense annak, hogy valaki a Szentlélek hatása alatt állatot utánzott vagy akként viselkedett volna. Isten úgy teremtette meg az embert, hogy meghódítsa a világot és uralkodjon rajta, az állatvilágon is (I.Mózes 1: 27), és nem arra, hogy átvegye a jellegzetességeit. Van példája annak, hogy Isten arra késztet egy állatot, hogy beszéljen, mint az ember (Bálám szamara, IV.Mózes 1-22), de nem arra, hogy az ember szóljon, mint az állat. Mikor Nebukadneccar király hét éven keresztül úgy viselkedett, mint az ökör (Dán 4), ez Isten ítéletének az eredménye volt, nem az áldásának.
Milyen gyümölcsöt eredményez?
Azt a kérdést is fel kell tenni: hosszú távon milyen gyümölcsöt hoznak a „manifesztációk” annak az embernek az életében, akinél történnek? Végül is, miért essünk le a földre, ha pontosan ugyanolyanok vagyunk, mikor felállunk? A gyümölcskérdést már más részben is érintettük, most pedig fontoljuk még részletesebben. Az ember életében megjelenő gyümölcs az újszövetségben a jellemére utal, és mind jó, mind rossz gyümölcsről lehet szó.
A Galata levél ötödik része a Szentlélek munkájának tekinti a jó gyümölcsöt, illetve a jó jellemvonások alakulását: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5: 22). A Szellem egyik munkája az, hogy ilyen gyümölcsöt teremjen valaki életében, ellentétben a másik munkájával, ami az ajándékok osztogatása. A kettő közül a különbséget úgy illusztrálhatjuk, ha két különféle fára gondolunk. Pauline Edwards-nak tartozom hálával ezért a képért.
Az első a karácsonyfa, a rajta függő ajándékokkal. Az ajándékozó oda függeszti az ajándékokat és, úgymond, azonnal megjelennek. Nem teremnek rajta, természetük nem függ a fa fajtájától, ingyen odateszik, nem kell értük dolgozni, nem kell őket megérdemelni. Ezek az I.Kor 12-ben felsorolt szellemi ajándékokat ábrázolják. Az hogy valaki ajándékot kapjon, nem függ elsősorban a jóságától, és fontosabb, hogy az érettségétől sem. (A hitétől, viszont, igenis függ, lásd Gal 3: 13 és Róma 12: 6). E miatt lehetséges, hogy egy öt perces keresztyén már nyelveken szólhat és/vagy prófétálhat (lásd újra Gal 3: 2 és Ap. Csel. 19: 1-7). Következményként az is igaz, hogy ha valaki használja is az ajándékokat, azt nem szabad a keresztyén érettségének mértékeként tekinteni. Ezt már az első részben tárgyaltuk.
A másik a gyümölcsfa. A gyümölcs terem a fán, és a gyümölcstípus igenis függ a fa természetétől. Tüskebokorról nem szednek szőlőt (Máté 7: 16). A gyümölcs nem jelenik meg azonnal, de mégis fokozatosan terem, ha valóban gyümölcsfával van dolgunk. Ez a fajta fa a keresztyén életet ábrázolhatja, ahogy alakulnak benne, pl. a Galata 5-ben felsorolt jó jellemvonások. A megtérés után ezek kezdenek megjelenni az ember életében, bár időre van szükség, hogy kifejlődhessenek. A jó gyümölcs, viszont, arra utal, hogy az ember valóban tanítvány, és szintén a személy keresztyén érettségének a mértékére is. Ez kiderül a következő szakaszokból: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté 7: 15-16). „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Ján 13: 35). „És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (I.Kor 13: 2). „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született. Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az Ördög gyermekei.” (I.Ján 3: 9-10). „És láttam, hogy a földből feljön egy másik fenevad; két szarva volt, amely hasonló volt a Bárányéhoz, de úgy beszélt, mint a sárkány… Nagy jeleket tesz…” (Jel 13: 11, 13). Ez az utolsó idézet azt mutatja, hogy az utolsó napokban még a hamis próféta is nagy csodákat tesz majd (ajándékai vannak), de a jelleme miatt mégis felismerhető lesz (rossz a gyümölcs).
A gyümölcstermés a keresztyén életében természetesen nem automatikus. Nem fejlődik ki magától, ha valaki valamikor történetesen „átadja életét Jézusnak,” de a későbbiekben, semmi mást nem tesz ennek érdekében. A „Krisztusban maradástól” függ, ami azt jelenti, hogy engedelmesen járjon Ővele. Jézus mondta: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem… Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben…” (Ján 15: 4, 10). És ugyanúgy, mint az ajándékokkal, az újjászületéssel, és szinte akármi mással a keresztyén életben, a gyümölcstermés is hit kérdése: „Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5: 6). Az is igaz, hogy ha valaki már újjászületett, nem csak új, szellemi természete van, hanem megmarad a régi, testi természete is, és ez a kettő konfliktusban áll egymással: „Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Gal 5: 17). Mindazonáltal, egyértelmű hogy a biblikus szerzők azt várják el, mint normális állapotot, hogy a hivő harcol és legyőzi testi természetét annak érdekében, hogy a szellemi természete dominálhasson. Ezt hit által kell tenni, a Szent Szellem segítségével: „Azt mondom, járjatok Szellem szerint, és a hústest kívánságait bizony nem teljesítitek…” (Gal 5: 16 - saját fordításom görög alapján). „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt…” (Gal 5: 24). „Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok…” (Róma 8: 12-13).
A Szellem gyümölcsével szemben, a bűnös természet cselekedeteit is felsorolja Pál, aki ezt a hústestnek nevezi (görög: szarx). „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5: 19-21). Az egyértelmű testi bűnök mellett látható, hogy ez a fogalom a lélek területén elkövetett vétkeket is tartalmazza, azaz, az értelem, az érzelem és az akarat.
Máshol is az újszövetségi írásokban szerepel az a gondolat, hogy ha valakit irányít vagy hajt a lelke és nem a Szellem, ez semmiképpen nem pozitív dolog. „A lelki ember (görög: pszüchikosz) pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, meg ezeket bolondságnak tekinti, sőt, megismerni sem képes: mert csak szellemi (görög: pneumatikosz) módon lehet azokat megítélni. (I.Kor 2: 14). „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, lelki (görög: pszüchikosz) és démoni. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.” (Jak 3:15). A következő vers is ideillik: „Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak. Azt mondták ugyanis, hogy az utolsó időben csúfolódók támadnak, akik istentelen dolgokra irányuló szenvedélyeik szerint élnek. Ezek szakadásokat támasztanak, lelki emberek, akikben nincsen Szent Szellem.” (Júdás 17-19).
Sajnos, azokból, akik „hívőknek” nevezik magukat, nem hiányzik teljes mértékben az a testi hozzáállás, melyre utal a Biblia, még azokból sem, akik nem „karizmatikusok.” Mindazonáltal, a Szentírás szerint ez a hústest természetének a területéhez tartozik, nem Isten Szellemétől van, és a fent idézett Jakab szakasz szerint, még démonikus tevékenységgel is járhat.
Mindennek a lényege az, ha az a gyümölcs, ami hosszú távon terem egy ember életében jobban hasonlít a test természetéhez, mint a Szelleméhez, akkor nem számít, hogy milyen ajándékokkal rendelkezik, vagy milyen manifesztációkat élt át, a Szentírásból azt engedi következtetni, hogy nincsen tele Szent Szellemmel, akkor sem, ha valójában betöltekezett valamikor a múltban. Ami történt vele, az a testtől lehetett, vagy a lélektől, de a démoni beavatkozás eredménye is szóba jöhet.
Foglaljuk össze a tárgyaltakat a Szentlélek munkájának felismeréséről.
A Szent Szellemet Jézus nevében küldi az Atya, és tevékenységével felemeli, dicsőíti az Úr Jézus Krisztust. Ha valamilyen szellem, pedig megtagadja Jézust, vagy eltereli tőle a figyelmet valami más dolog felé, akármi legyen az, vagy akármilyen kívánatosnak tűnjön, nem Isten küldte.
A Szentlélek munkája bűnbánatot hoz, mely megtéréshez vezet, mielőtt adja az örömöt, a békességet, és a felfrissülést. Ha valamilyen tevékenység olyan „szellemi élményt” nyújt, amelyből hiányzik a megtérés és a Krisztusnak való engedelmesség, akkor is, ha jó érzésekkel jár, és természetfelettinek látszik, gyanakvás nélkül ne fogadjuk el.
Ha valami szellemi élmény nem kezdi a Galata 5-ben található szellemi gyümölcsöt teremni, nem valószínű, hogy Istentől jött, és hosszú távon káros is lehet.
Befejezésül, szeretnék még egy figyelmeztetést nyújtani. Eredetileg, a pünkösdi ébredés bizonyos szentség-mozgalmakban gyökerezett, és a megérintettek már értettek az engedelmességhez és a szent élethez, még mielőtt betöltekeztek Szent Szellemmel. Száz év múlva, most már nem mindig van ez így. Elhangzott egy prófécia 1906-ban az ébredés alatt Azusa Street-ben, amelyet Andrew Strom idéz: „Az utolsó napokban három dolog történik a nagy pünkösdi mozgalomban: 1) Túlhangsúlyozzák az erőt a szentség kárára; 2) Túlhangsúlyozzák a dicsőítést, Istenhez, pedig már nem imádkoznak; 3) Túlhangsúlyozzák a Szellem ajándékait, Jézusnak, pedig Úrként már nem engedelmeskednek.” 12
Ez természetesen ravasz dolog, és nehezebben észrevehető, mint az egyszerű testi viselkedés, amely esetét már megbeszéltük. Mind a hat dolog fontos, amiről szó van itt. Jó, ha erővel tudjuk az evangéliumot hirdetni; Istent dicsőíteni kívánatos és biblikus gyakorlat; hasznos dolog, ha működnek a szellemi ajándékok a gyülekezetben. Ennek ellenére, a három dolog, amelyet e szerint elhanyagolnak sokkal fontosabb kulcskérdés, és valójában alapot vet a másik háromnak.
Óvakodjunk, tehát, és térjünk vissza az imádság, szentség és engedelmesség életgyakorlatához, hogy a világ igazán lássa Jézus tanítványait, és a Szent Szellem valódi ajándékai manifesztálódhassanak közöttük.
Lábjegyzet:
11. Prince, Derek, Protection from Deception, 1. rész
12. Andrew Strom idézi, The Coming Great Reformation, ch. 3.
Bibliográfia:
Conner, Kevin J., Malmin, Kenneth P, The covenants, City Bible Publishing, Portland, 1997
Harris, Ralph W., Wenn der Geist redet…, Leuchter-Verlag EG, Erzhausen, 1974
Legrand, Fernand L.A., A Levegőbe Fogtok Beszélni, Evangéliumi Kiadó
Liardon, Roberts, A Hit emberei, A hit gyülekezete, Budapest, 1996
Osborn, T. L., Healing the sick, Harrison House, Tulsa, 1992
Petts, David, The Holy Spirit, MFP Design and Print, Manchester, 1998
Prince Derek, Protection from Deception, 1996, On line,
http://www.geocities.com/lostorfound_2/Deception.htm
Strom, Andrew, The Coming Great Reformation, 1996, On line:
http://65.108.220.179/books/THE%20COMING%20GREAT%20REFORMATION.htm
20th Century Tongues, Faith or Fake?, On line:
http://www.bible.ca/tongues.htm
3. rész
Karizmánia
Bevezetés:
Bár az előző részekben igyekeztük a gyülekezetekben használandó szellemi ajándékokról szóló pünkösdi/karizmatikus tanítást biblikusan megalapozni, sokan észrevették azt is, hogy nagy mértékű káosz, sok ellenmondásos tanítás és gyakorlat létezik ebben a mozgalomban. Ha felületesen nézzük, indokoltnak tűnik a cesszacionisták sok kritikája. Szükség van tehát arra, hogy megkülönböztessük a szellemi megnyilvánulások téves használatát, illetve a velük való visszaélést a tiszta biblikus ajándékoktól. Ebben az utolsó részben, tehát, szeretnék a túlkapások kérdésével foglalkozni.
Hogyan ismerhetjük fel a Szentlélek munkáját?
Sok újszövetségi szakaszban találunk figyelmeztetéseket arról, hogy a jelen korszak végét ezelőtt nem látott hitetés, tévelygés jellemzi majd. Jézus mondta a tanítványainak: „Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék – ha lehet – a választottakat is. Íme, előre megmondtam nektek!” (Máté 24: 24-25. lásd szintén II.Thessz 2: 9-12). Ne ejtse ez pánikba a keresztyéneket, mert a megkülönböztetés képességét és ajándékát ígéri nekünk a Szentírás, ha odafigyelünk, és Krisztushoz ragaszkodunk (pl. I.Kor 2: 14-15; 12: 10).
Sajnos az a helyzet is megfigyelhető, hogy a keresztyének többsége látszólag teljesen figyelmen kívül hagyja ezeket a figyelmeztetéseket, azzal a hozzáállással, hogy ha valami úgymond természetfeletti dolog történik, különösen a gyülekezetben, akkor biztos Istentől van, mert valaki, valahol, mint a vezető, lelkipásztor, próféta, tanító, apostol vagy pápa, bizonyára ért hozzá. A legtöbb esetben, semmi nincs távolabb az igazságtól!
A fent leírtak fényében, tehát, szeretnék néhány világos bibliai alapelvre rámutatni, amely segíthet bennünket abban, hogy felismerjük a Szentlélek valódi munkáját. Ez megkönnyítheti az esetleg előforduló, Istentől nem származó megnyilvánulások észrevételét.
Először meg kell említeni, hogy csak egy forrás van, amelyből meríthetjük a szellemi megnyilvánulásokról szóló igazságot, és ez Isten Igéje. A jó érzések, még a csodák sem határozzák meg, hogy mi az igazság. A legtöbb ezzel kapcsolatos tévedés abban gyökerezik, hogy az emberek hajszolják az érzéseket és a csodákat, mert azt hiszik, hogy ezek mutatnak Isten tevékenységére. Az emberekkel történő „manifesztációknak,” viszont, három lehetséges forrása van, mégpedig Isten Szelleme, egy gonosz szellem, vagyis az ember saját gondolata, szelleme vagy lelke. Elképzelhető, hogy ezek mindegyikétől származhatnak kellemes érzések.
Fontoljuk meg, tehát, mit várunk el a Szentlélek valódi tevékenykedésének velejárójaként. Derek Prince és Andrew Strom írásaiból merítettem a következő érvelések közül néhányat (lásd a Bibliográfiát).
A Szentlélek szent
Az első, amit említeni kell az, hogy a Szentlélek isteni személy, tehát Ő szent, és jelenléte végeredményben a megszentelt életvitelt, viselkedési formát fogja eredményezni. Jézus mondta, hogy mikor eljön a Szentlélek, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről (Ján 16: 7-8). Ott, ahol munkálkodik a Szentlélek, az emberek rájönnek, hogy bűnösök, ítélet alatt, illetve előtt állnak, és szükségük van a bűnbocsánatra, hogy Isten tudja őket elfogadni. A bűnbánat akkor elvezeti ez embereket megtéréshez. Mikor Péter hallgatói pünkösdnapján megtudták, hogy megölték a Messiást: „Mintha szíven találta volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: ,Mit tegyünk atyámfiai, férfiak?’” (Ap. Csel. 2: 37). A filippi börtönőr: „remegve borult Pál és Szilász elé,” és megkérdezte tőlük: ,Mit tegyek, hogy üdvözüljek?’” (Ap. Csel. 16: 29-30).
Ha az ember már bűnbánatra jutott, megtért, és Jézus Krisztust Megváltóként elfogadta, akkor a Szentlélek felüdülést adhat (Ap. Csel. 3: 19) és bizonyosságot a megbocsátásról, az üdvösségről és az istenfiúságról: „általa kiáltjuk: ,Abbá, Atya!’ Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8: 15-16).
Már a múltban sok valódi ébredést jellemeztek a fenti vonások, akár „karizmatikus” jellegű ébredésről volt szó, akár nem. John Wesley igehirdetésére, például, felnőtt férfiak leestek a földre a bűnről való meggyőződés akkora mértékétől, hogy fel nem állhattak addig, ameddig bűneikből meg nem tértek, és amíg meg nem kapták az Istennel való megbékülés örömét.
A manapság annyira elterjedt: „Hívd be Jézust a szívedbe, ha izgalmas életet akarsz, meg remélhetőleg rengeteg pénzt is kapsz” -féle evangélium hatására, a valóságos bűnbánat és megtérés nélkülözhetetlen lépése sokszor hiányzik. Ez nem föltétlenül a gyülekezethez csatlakozni kívánó „megtérők” hibája, egyszerűen nem hallották a népszerűtlennek vélt igaz evangélium üzenetét.
Előfordulhat, tehát, hogy az emberek, bár keresztyéneknek gondolják magukat, de még megtéretlen állapotban vannak, keresnek valami szellemi élményt, hogy jól érezzék magukat, illetve „bulizhassanak”. Olyan körülmények között, nem garantálható, hogy a Szentlélektől jön az, amit tapasztalnak.
A Szentlélek munkája elkülöníthetetlenül kapcsolódik Jézus Krisztus munkájához
Megfigyelhető a Biblia, és kifejezettebben az újszövetség tanításában, hogy a Szentháromság egyik tagja sem munkálkodik teljes függetlenségben a másik kettőtől, és mindegyik a másiknak adja a dicsőséget, nem magának. Az Atya, például, a világot hozta létre a Fiú (Kol 1: 15-16; Zsidó 1: 2) és a Szentlélek (I.Mózes 1: 2; Zsolt 104: 30) által. Az Atya mutat a Fiára, akiben gyönyörködik (Máté 3: 16-17; 17: 5) és a Fiú mindig azt tette, amit az Atyja parancsolt (Ján 5: 19-20; 8: 28-29).
Hasonló módon, a Szentlélek, nem csak magától döntött úgy, hogy eljön, hanem az Atya és a Fiú küldte el a földre. Jézus megígérte: „én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igazság Lelkét…” (Ján 14: 16-17), és Péter mondja pünkösdnapján: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is.” (Ap. Csel. 2: 32-33). És mikor eljön a Szentlélek, azt jelenti ki, amit a Fiú ad neki, és mindig hoz dicsőséget a Fiúnak: „Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek”; „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam.” (Ján 16: 14; 15: 26).
Ezek miatt, mikor a Szentlélek munkáját akarjuk tapasztalni, mindig Jézustól kérjük, pl. hogy betöltsön valakit Szentlélekkel, mert Ő az, aki Szentlélekkel keresztel (Márk 1. 7-8; Ján 1: 32-34), vagy kérjük az Atyától Jézus nevében (Luk 11: 13). A Szent Szellem nem magának hozza a dicsőséget, nem kívánja az imádást, valószínűleg nem illik közvetlenül megszólítani. Ő mindig Jézus Krisztust emeli fel, személyére, munkájára mutat. Láthatjuk ezt, ha a biblikus precedensekre figyelünk.
Erre két esetleges kivételt lehetne felhozni. Károli Gáspár fordításában, I.Péter 4: 14 így hangzik: „Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” Itt úgy látszik, hogy mégis dicsőítjük a Szentlelket. A dőlt betűs mondatrész, viszont, hiányzik a legjobb, legrégebbi kéziratokból, és emiatt, az újabb Bibliafordítások nem tartalmazzák.
A száraz csontok esetén, Ezékiel próféta megszólítja a Lelket, hogy jöjjön (Ezek 37: 9-10). Ezt, viszont, kifejezetten Isten parancsára teszi, és ráadásul, itt prófétál a Léleknek - nem imádkozik hozzá, sem nem imádja.
Ennek okáért, valószínűleg nem lenne szabad folyamodni olyan gyakorlathoz, hogy kérjük a Szentlelket arra, jöjjön és töltsön be bennünket. Bár elképzelhető, hogy nem követünk el súlyos bűnt, ha ezt tesszük, jobbik esetben „nem figyelünk a mennyei protokollra”, ahogy Derek Prince mondja 11, rosszabb esetben szembe nézünk azzal a veszéllyel, hogy Jézust kiszorítjuk a képből. És ha ezt tesszük, ki tudja, hogy milyen szellem érkezhet el hozzánk?
A lélek megnyilvánulásai
Mivel manapság annyi „manifesztációt” tulajdonítanak a Szentlélek munkájának, talán érdemes lenne utánanézni, mit mond a Biblia ezekről a dolgokról? „A Lélek megnyilvánulása” kifejezés (görögül: hé phanerószisz tou pneumatosz) igenis előfordul az újszövetségben, tehát, érdemes figyelembe venni, hogy miről van szó. Ezt a szókapcsolatot I. Korinthus 12: 7 használja, mielőtt felsorolja a Lélek ajándékait. Ezeket a második részben már megbeszéltük, és a következőkről lenne szó: a bölcsesség igéje, az ismeret igéje, a hit, a gyógyítások ajándékai, az isteni erők munkái, a prófétálás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelveken való szólás, a nyelveken való szólás magyarázása. (I.Kor 12: 8-10).
Már megemlítettük, hogy ahol megnyilvánulnak ezek az ajándékok, a tartalmát megvizsgáljuk, és ha Isten igéjével összhangban találjuk, akkor megnyugodhatunk, mert a Szentlélek munkájával van dolgunk. Azt is lehetne itt mondani, hogy bár a Szentlélek nem küldi el önmagát, saját magát sem dicsőíti, ő az, aki arról dönt, hogy kinek adja az ajándékait: „De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (I.Kor 12: 11).
A föntieket alapnak véve, tehát, hogyan értékelhetjük azt a furcsa manifesztációkból álló sorozatot, amely manapság „karizmatikus” körökben előfordulhat? Vigyázni kell, nehogy automatikusan utasítsunk el mindent, ami „szokatlan” – Isten végül is kreatív, és I.Kor 12: 8-10 valószínűleg inkább irányelvnek értendő, mint kimerítő lajstromnak. Az ószövetségi prófétáknak, például, néhány nagyon furcsa dolgokat kellett tenniük, mely mégis Istentől volt: az egyik parázna nőt vett feleségül (Hóseás 1-2), egy másik több mint három évig feküdt az oldalán (Ezek 4), és még egyik vászonövet rejtett el egy kőszikla hasadékban (Jer 13: 16). A Szentlélek munkájaként nem említi meg a Biblia azt sem, hogy ébredés idején az emberek a bűnről való meggyőződés alatt leesnek a székeikről. Ha viszont meg akarjuk érteni, mi a forrása bizonyos jelenségeknek, a következő kérdéseket érdemes megfontolni:
(a) Van-e valami célja vagy lényege annak, ami történik? Jézust dicsőíti-e? Az evangéliumot valamilyen jelek támasztják-e alá? Betölti az emberek szükségeit, pl. meggyógyulnak, vagy megszabadulnak-e? Vagy inkább kaotikus összevisszaság az egész, amiről a kívülállók azt gondolják, hogy mindenki megbolondult? (vö. I. Kor 14: 23). Például, ha valaki fizikális betegségből meggyógyul, akkor a fenti célok közül néhányat már betöltött. Másrészt, én személyesen nem értem, mi lehet a lényege annak, hogy aranypor hullik a levegőből, vagy annak sem, hogy az emberek céltalanul futkároznak a terem körül.
(b) Valóságos, biblikus szellemi ajándékok nyilvánulnak-e meg? Vagy inkább egy rakás más dologról van szó, amely lényegében sokkal nehezebben vizsgálható? Például, mit akar az jelenteni, ha egy állítólagos csoda folytán, olaj jelenik meg valaki kezén?
(c) Az, ami történik, bár mennyire szokatlan is, olyan Szellem munkájára utal, aki szent? Vagy az embereket inkább arra készteti, hogy olyan dolgot tegyenek, amely valamilyen módon csúf, torz, vagy számukra megalázó? Nem föltétlenül az érzelmek megnyilatkozása, mint pl. nevetés, sírás, az, ami kifejezetten nyugtalanító, hanem inkább azok a furcsa, rángatózó mozdulatok, amelyek néha megjelennek, vagy különösen az állatszerű viselkedési formák, mint például a kutyaugatás, a tehénbőgés, és a csirkéhez hasonló lépkedés, csipkedés.
A Bibliában nincsen példája se precedense annak, hogy valaki a Szentlélek hatása alatt állatot utánzott vagy akként viselkedett volna. Isten úgy teremtette meg az embert, hogy meghódítsa a világot és uralkodjon rajta, az állatvilágon is (I.Mózes 1: 27), és nem arra, hogy átvegye a jellegzetességeit. Van példája annak, hogy Isten arra késztet egy állatot, hogy beszéljen, mint az ember (Bálám szamara, IV.Mózes 1-22), de nem arra, hogy az ember szóljon, mint az állat. Mikor Nebukadneccar király hét éven keresztül úgy viselkedett, mint az ökör (Dán 4), ez Isten ítéletének az eredménye volt, nem az áldásának.
Milyen gyümölcsöt eredményez?
Azt a kérdést is fel kell tenni: hosszú távon milyen gyümölcsöt hoznak a „manifesztációk” annak az embernek az életében, akinél történnek? Végül is, miért essünk le a földre, ha pontosan ugyanolyanok vagyunk, mikor felállunk? A gyümölcskérdést már más részben is érintettük, most pedig fontoljuk még részletesebben. Az ember életében megjelenő gyümölcs az újszövetségben a jellemére utal, és mind jó, mind rossz gyümölcsről lehet szó.
A Galata levél ötödik része a Szentlélek munkájának tekinti a jó gyümölcsöt, illetve a jó jellemvonások alakulását: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5: 22). A Szellem egyik munkája az, hogy ilyen gyümölcsöt teremjen valaki életében, ellentétben a másik munkájával, ami az ajándékok osztogatása. A kettő közül a különbséget úgy illusztrálhatjuk, ha két különféle fára gondolunk. Pauline Edwards-nak tartozom hálával ezért a képért.
Az első a karácsonyfa, a rajta függő ajándékokkal. Az ajándékozó oda függeszti az ajándékokat és, úgymond, azonnal megjelennek. Nem teremnek rajta, természetük nem függ a fa fajtájától, ingyen odateszik, nem kell értük dolgozni, nem kell őket megérdemelni. Ezek az I.Kor 12-ben felsorolt szellemi ajándékokat ábrázolják. Az hogy valaki ajándékot kapjon, nem függ elsősorban a jóságától, és fontosabb, hogy az érettségétől sem. (A hitétől, viszont, igenis függ, lásd Gal 3: 13 és Róma 12: 6). E miatt lehetséges, hogy egy öt perces keresztyén már nyelveken szólhat és/vagy prófétálhat (lásd újra Gal 3: 2 és Ap. Csel. 19: 1-7). Következményként az is igaz, hogy ha valaki használja is az ajándékokat, azt nem szabad a keresztyén érettségének mértékeként tekinteni. Ezt már az első részben tárgyaltuk.
A másik a gyümölcsfa. A gyümölcs terem a fán, és a gyümölcstípus igenis függ a fa természetétől. Tüskebokorról nem szednek szőlőt (Máté 7: 16). A gyümölcs nem jelenik meg azonnal, de mégis fokozatosan terem, ha valóban gyümölcsfával van dolgunk. Ez a fajta fa a keresztyén életet ábrázolhatja, ahogy alakulnak benne, pl. a Galata 5-ben felsorolt jó jellemvonások. A megtérés után ezek kezdenek megjelenni az ember életében, bár időre van szükség, hogy kifejlődhessenek. A jó gyümölcs, viszont, arra utal, hogy az ember valóban tanítvány, és szintén a személy keresztyén érettségének a mértékére is. Ez kiderül a következő szakaszokból: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté 7: 15-16). „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Ján 13: 35). „És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (I.Kor 13: 2). „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született. Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az Ördög gyermekei.” (I.Ján 3: 9-10). „És láttam, hogy a földből feljön egy másik fenevad; két szarva volt, amely hasonló volt a Bárányéhoz, de úgy beszélt, mint a sárkány… Nagy jeleket tesz…” (Jel 13: 11, 13). Ez az utolsó idézet azt mutatja, hogy az utolsó napokban még a hamis próféta is nagy csodákat tesz majd (ajándékai vannak), de a jelleme miatt mégis felismerhető lesz (rossz a gyümölcs).
A gyümölcstermés a keresztyén életében természetesen nem automatikus. Nem fejlődik ki magától, ha valaki valamikor történetesen „átadja életét Jézusnak,” de a későbbiekben, semmi mást nem tesz ennek érdekében. A „Krisztusban maradástól” függ, ami azt jelenti, hogy engedelmesen járjon Ővele. Jézus mondta: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem… Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben…” (Ján 15: 4, 10). És ugyanúgy, mint az ajándékokkal, az újjászületéssel, és szinte akármi mással a keresztyén életben, a gyümölcstermés is hit kérdése: „Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5: 6). Az is igaz, hogy ha valaki már újjászületett, nem csak új, szellemi természete van, hanem megmarad a régi, testi természete is, és ez a kettő konfliktusban áll egymással: „Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Gal 5: 17). Mindazonáltal, egyértelmű hogy a biblikus szerzők azt várják el, mint normális állapotot, hogy a hivő harcol és legyőzi testi természetét annak érdekében, hogy a szellemi természete dominálhasson. Ezt hit által kell tenni, a Szent Szellem segítségével: „Azt mondom, járjatok Szellem szerint, és a hústest kívánságait bizony nem teljesítitek…” (Gal 5: 16 - saját fordításom görög alapján). „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt…” (Gal 5: 24). „Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok…” (Róma 8: 12-13).
A Szellem gyümölcsével szemben, a bűnös természet cselekedeteit is felsorolja Pál, aki ezt a hústestnek nevezi (görög: szarx). „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5: 19-21). Az egyértelmű testi bűnök mellett látható, hogy ez a fogalom a lélek területén elkövetett vétkeket is tartalmazza, azaz, az értelem, az érzelem és az akarat.
Máshol is az újszövetségi írásokban szerepel az a gondolat, hogy ha valakit irányít vagy hajt a lelke és nem a Szellem, ez semmiképpen nem pozitív dolog. „A lelki ember (görög: pszüchikosz) pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, meg ezeket bolondságnak tekinti, sőt, megismerni sem képes: mert csak szellemi (görög: pneumatikosz) módon lehet azokat megítélni. (I.Kor 2: 14). „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, lelki (görög: pszüchikosz) és démoni. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.” (Jak 3:15). A következő vers is ideillik: „Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak. Azt mondták ugyanis, hogy az utolsó időben csúfolódók támadnak, akik istentelen dolgokra irányuló szenvedélyeik szerint élnek. Ezek szakadásokat támasztanak, lelki emberek, akikben nincsen Szent Szellem.” (Júdás 17-19).
Sajnos, azokból, akik „hívőknek” nevezik magukat, nem hiányzik teljes mértékben az a testi hozzáállás, melyre utal a Biblia, még azokból sem, akik nem „karizmatikusok.” Mindazonáltal, a Szentírás szerint ez a hústest természetének a területéhez tartozik, nem Isten Szellemétől van, és a fent idézett Jakab szakasz szerint, még démonikus tevékenységgel is járhat.
Mindennek a lényege az, ha az a gyümölcs, ami hosszú távon terem egy ember életében jobban hasonlít a test természetéhez, mint a Szelleméhez, akkor nem számít, hogy milyen ajándékokkal rendelkezik, vagy milyen manifesztációkat élt át, a Szentírásból azt engedi következtetni, hogy nincsen tele Szent Szellemmel, akkor sem, ha valójában betöltekezett valamikor a múltban. Ami történt vele, az a testtől lehetett, vagy a lélektől, de a démoni beavatkozás eredménye is szóba jöhet.
Foglaljuk össze a tárgyaltakat a Szentlélek munkájának felismeréséről.
A Szent Szellemet Jézus nevében küldi az Atya, és tevékenységével felemeli, dicsőíti az Úr Jézus Krisztust. Ha valamilyen szellem, pedig megtagadja Jézust, vagy eltereli tőle a figyelmet valami más dolog felé, akármi legyen az, vagy akármilyen kívánatosnak tűnjön, nem Isten küldte.
A Szentlélek munkája bűnbánatot hoz, mely megtéréshez vezet, mielőtt adja az örömöt, a békességet, és a felfrissülést. Ha valamilyen tevékenység olyan „szellemi élményt” nyújt, amelyből hiányzik a megtérés és a Krisztusnak való engedelmesség, akkor is, ha jó érzésekkel jár, és természetfelettinek látszik, gyanakvás nélkül ne fogadjuk el.
Ha valami szellemi élmény nem kezdi a Galata 5-ben található szellemi gyümölcsöt teremni, nem valószínű, hogy Istentől jött, és hosszú távon káros is lehet.
Befejezésül, szeretnék még egy figyelmeztetést nyújtani. Eredetileg, a pünkösdi ébredés bizonyos szentség-mozgalmakban gyökerezett, és a megérintettek már értettek az engedelmességhez és a szent élethez, még mielőtt betöltekeztek Szent Szellemmel. Száz év múlva, most már nem mindig van ez így. Elhangzott egy prófécia 1906-ban az ébredés alatt Azusa Street-ben, amelyet Andrew Strom idéz: „Az utolsó napokban három dolog történik a nagy pünkösdi mozgalomban: 1) Túlhangsúlyozzák az erőt a szentség kárára; 2) Túlhangsúlyozzák a dicsőítést, Istenhez, pedig már nem imádkoznak; 3) Túlhangsúlyozzák a Szellem ajándékait, Jézusnak, pedig Úrként már nem engedelmeskednek.” 12
Ez természetesen ravasz dolog, és nehezebben észrevehető, mint az egyszerű testi viselkedés, amely esetét már megbeszéltük. Mind a hat dolog fontos, amiről szó van itt. Jó, ha erővel tudjuk az evangéliumot hirdetni; Istent dicsőíteni kívánatos és biblikus gyakorlat; hasznos dolog, ha működnek a szellemi ajándékok a gyülekezetben. Ennek ellenére, a három dolog, amelyet e szerint elhanyagolnak sokkal fontosabb kulcskérdés, és valójában alapot vet a másik háromnak.
Óvakodjunk, tehát, és térjünk vissza az imádság, szentség és engedelmesség életgyakorlatához, hogy a világ igazán lássa Jézus tanítványait, és a Szent Szellem valódi ajándékai manifesztálódhassanak közöttük.
Lábjegyzet:
11. Prince, Derek, Protection from Deception, 1. rész
12. Andrew Strom idézi, The Coming Great Reformation, ch. 3.
Bibliográfia:
Conner, Kevin J., Malmin, Kenneth P, The covenants, City Bible Publishing, Portland, 1997
Harris, Ralph W., Wenn der Geist redet…, Leuchter-Verlag EG, Erzhausen, 1974
Legrand, Fernand L.A., A Levegőbe Fogtok Beszélni, Evangéliumi Kiadó
Liardon, Roberts, A Hit emberei, A hit gyülekezete, Budapest, 1996
Osborn, T. L., Healing the sick, Harrison House, Tulsa, 1992
Petts, David, The Holy Spirit, MFP Design and Print, Manchester, 1998
Prince Derek, Protection from Deception, 1996, On line,
http://www.geocities.com/lostorfound_2/Deception.htm
Strom, Andrew, The Coming Great Reformation, 1996, On line:
http://65.108.220.179/books/THE%20COMING%20GREAT%20REFORMATION.htm
20th Century Tongues, Faith or Fake?, On line:
http://www.bible.ca/tongues.htm
2009. május 3., vasárnap
2009. május 2., szombat
2009. május 1., péntek
A Szentlélek ajándékairól - gyakorlati
A Szentlélek Ajándékairól
2. rész
Gyakorlati kérdések
A Szentlélek ajándékaival kapcsolatosan megállapítottuk, hogy a Biblia szerint működniük kellene az egyházban, a gyülekezetek életében, mivel nincsen utalás arra, hogy Isten megszűntette volna ezeket Krisztus visszajövetele előtt. Ebben a következő részben néhány gyakorlati útmutatást közlök az ajándékok használatára. Ezzel kapcsolatban, az érthetőség kedvéért néhány gondolat található, amely az előző részben is szerepelt.
1. A keresztyén élet alapjai
Péter pünkösdnapi prédikációja végén, a következő felszólítást olvassuk: „Térjetek meg, és merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Ap Csel 2: 38-39). Ebben a versben látjuk, hogy három alap tartozik a személyes keresztyén élethez: 1) a megtérést követő újjászületés, 2) bemerítés vízben, 3) a Szentlélek ajándékának az elfogadása. A Szentlélekkel kapcsolatban Péter azt mondja, hogy ez az ígéret vonatkozik minden keresztyénre, aki ezután az Úrhoz fog fordulni. A mondanivalója nem engedi meg azt a következtetést, hogy akárkit kihagyott volna.
2. Próféciák és ígéretek
Jóel könyvében a következő prófécia található: „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a szolgákra és szolgálókra is (szó szerint: férfi szolgákra és női szolgákra – Ap Cselben is) kitöltöm lelkemet abban az időben.” (Jóel 3: 1-2). Ez az ószövetségben van írva, de egy másik időszakra tekint előre, mivel a régi szövetség alatt, csak néhány bizonyos feladatokra felkent ember kapta meg a Szentlelket. Péter idézi ezt a próféciát pünkösd napján, azt mondva, hogy akkor teljesedett be. (Ap Csel 2: 15-21).
Keresztelő János is beszél a szentlélek-keresztségről: „Utánam jön, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam. Én vízzel keresztelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.” (Márk 1: 6-8, lásd szintén Máté 3: 11; Lukács 3: 16; János 1: 33).
Jézus maga ígéri meg, hogy az Atya adni fogja a Szentlelket mindannak, aki kéri. (Lukács 11: 9-13). E miatt, nem kell félni attól, hogy ha kérjük a Szentlelket, Isten valami rosszat ad helyette.
Az utolsó vacsoránál Jézus szintén tanít a Szentlélek eljöveteléről. (János 14-16). Az időzhető helyek száma nagyon bőséges ezekben a részekben, ezért csak néhány gondolatot emelek ki. Jézusnak el kell mennie, különben nem jön el a Szentlélek (16: 7). A Szentlélek Jézust dicsőíti (16: 16). Ha a Szentlélek vezet minket, akkor, Jézus lesz az istentiszteletünk, életünk, gondolkodásunk középpontjában (lásd szintén I. Kor 12: 3). Jézus küld „egy másik pártfogót” (14: 16). I. János 2: 1-ből azt tanuljuk, hogy az első pártfogó Jézus maga, mivel ugyanaz a görög szó szerepel – paraklétosz. A szó jelentése – vigasztaló, tanácsadó, bátorító, buzdító, ügyvéd, segítőtárs.
Szerepel néhány lelki ajándék azoknak a jeleknek a listáján is, amelyekről Jézus azt állította, hogy tanítványait követik: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben démonokat űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Márk 16: 17-18).
Az Apostolok Cselekedeteiben meg van írva, hogy feltámadása után, Jézus 40 napig együtt volt tanítványaival és tanította őket (1: 3). Ebben a tanításban, az utolsó téma, amiről beszélt mennybemenetele előtt, a Szentlélek volt: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (1: 4-5). A tanítványok Izrael Isten országában betöltendő szerepéről kértek információt, de Jézus visszatért a lényegre: „Nem a ti dolgotok… Ellenben, erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (1: 7-8). Mivel ezek Jézus földi életében az utolsó szavai voltak, bizonyára nagyon fontosak.
A tanítványoknak tehát várniuk kellett a Szentlélekre mielőtt elkezdték volna szolgálatukat, mert szükségük volt az erőre. A mai keresztyéneknek nem kell várniuk a szentlélek-keresztségre, mert a Lélek pünkösd napján jött el és azóta sem távozott el a földről. Ami ránk is vonatkozik pedig az, hogy számunkra is nehéz a szolgálat a Szentlélek ereje nélkül. Ha az apostolok nem tudtak missziózni a Szentlélek nélkül, miért gondolná valaki most, hogy képes lenne rá?
3. Beteljesedés
Jézus eltávozása után tíz nappal, pünkösd napján, eljött a megígért Szentlélek. (Ap Csel 2). Láthattuk az előző oldalakon, hogy a szentlélek-keresztséget kísérő jelek között, az írás szerint nyelven szólás mindig szerepel (Ap Csel 2: 1-13; 10: 44-48; 19: 1-7).
4. Bemerítések
A Zsidó levél 6: 2 arra utal, hogy a „bemerítések” a keresztyén alaptanításokhoz tartoznak. A keresztyén ember életében az ige ezt a három bemerítést ismeri:
i) Újjászületése után, egy már megtért hívő vízben meríti be a frissen megtértet (pl. Ap Csel 2: 38). Ez annak a szimbóluma, hogy belső változás történt az életében, és ezen túl elkötelezi magát annak, hogy Jézust kövesse.
ii) Jézus Krisztus bemeríti az újjászületett hívőt a Szentlélekben (pl. János 1: 33). Ez erőt ad neki, hogy szolgáljon.
iii) A Szentlélek bemeríti a friss hívőt Krisztus testébe, illetve az egyházba. (I. Kor 12: 13 – „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testbe merítkeztünk be, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”) Ez azt jelenti, hogy ha valaki Krisztushoz tartozik, akkor az egyházhoz/gyülekezethez is tartozik. Senki nem tud elszigetelt keresztyén életet élni.
5. Az új szövetség pecsétje
Az ószövetségi körülmetélkedéssel szemben (Róma 4: 11) az új szövetség pecsétje a Szentlélek jelenléte a hívő eletében: „őbenne titeket is eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.” (Efezus 1: 13-14); „És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára.” (Efezus 4: 30); „Ő pecsétjével el is jegyzett, és a Lélek zálogát adta a szívünkbe.” (II. Kor 1: 22).
Tekintettel arra, hogy a Szentlélek az újszövetség pecsétje, a keresztyén hívő életében végzett munkájának több aspektusa van. „A szövetségek” című könyvében, Kevin Connor következőképpen foglalja össze ezeket: 10
1. A Szentlélek munkája az újjászületés (János 3: 5-6; Titusz 3: 5),
2. A Szentlélek a hívő szellemében lakik (Róma 8: 9; János 14: 16-17; I. Kor 3: 16; 6: 17; I. János 2: 27),
3. A Szentlélek az a kenet, aki a hívőben él és tanítja őt (I. János 2: 20, 27; János 16: 13),
4. A Szentlélek üdvbizonyosságot ad (Róma 8: 16),
5. A Szentlélek betölti a hívőt (Ap Csel 2: 4; Efezus 5: 18),
6. A szentlélek-keresztség által a Lélek azt a képességet adja az újszövetségi hívőnek, hogy ismeretlen nyelveken szóljon, és építse magát (Ap Csel 2: 4; 10: 44-46; Márk 16: 17; I. Kor 14: 2, 4, 18),
7. A Szentlélek segít a hívőnek az imádkozásban (Júdás 20; Róma 8: 26-28),
8. A Szentlélek segít az újszövetségi hívőnek, hogy szellemben és igazságban imádja az Istent (János 4: 23-24; Filippi 3: 3; I. Kor 14: 15);
9. A Szentlélek vezeti el a hívőt minden igazságra (János 16: 13; Roma 8: 14),
10. A Szentlélek segít a hívőnek, hogy megölje a test cselekedeteit (Róma 8: 13),
11. A Szentlélek krisztusi természetet, jellemet hoz létre a hívő életében (Gal 5: 22-23; II. Péter 1: 3-4),
12. A Szentlélek erőt ad az újszövetségi hívőnek, hogy Krisztus tanúja legyen (Lukács 24: 49; Ap Csel 1: 8; vö. Ézsaiás 61: 1),
13. A Szentlélek kegyelmi ajándékokat ad azoknak, akiket betölt (I. Kor 12: 7-13),
14. A Szentlélek elvégzi a hívő testének feltámasztását és halhatatlanná teszi őt az utolsó napon (Róma 8: 11).
Ebben a cikkben, különösen a szentlélek-keresztséggel és a kegyelmi ajándékokkal foglalkozunk, de ez nem jelentheti azt, hogy a többi munkáját figyelmen kívül hagyhatnánk.
6. Gyakorlati kérdések
a.) Hogyan vezessünk el valakit a szentlélek-keresztségre?
Ha valaki szentlélek-keresztségben szeretne részesülni, és segítséget kér, a következő lépéseken keresztül vezetném:
· Fontos megbizonyosodni arról, hogy már megértette az evangéliumot, megtért, újjászületett, és ezt követően be is merítkezett. Ha így van, már csak a harmadik alap hiányzik. (Ap Csel 2: 38-39).
· Fontos, hogy a Biblia alapján megértse a szentlélek-keresztség valóságosságát, az ó- és újszövetségi ígéreteket, és azok beteljesedését (a fentiek alapján).
· Tisztában kell lennie azzal, hogy ha betöltekezik Szentlélekkel, Isten adja neki azt a képességet, hogy nyelveken szóljon. Várnia és kívánnia kell, hogy ez megtörténjen.
· Néhány embernek vannak fenntartásai és félelmei ezzel kapcsolatban. A leggyakoribb problémák a következők:
i) „Még nem vagyok elég szent, hogy megkapjam a Szentlelket.”
Erre így lehet válaszolni: ugyanúgy, mint az üdvözséget, a Szentlelket hit által kapjuk meg, nem cselekedetek által. Galata 3: 1-3-ban ez áll: „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg! Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az Ige meghallásából származó hit alapján? Ennyire esztelenek vagytok?” Kornéliusz háza népe azonnal az evangélium meghallása után megkapta a Szentlelket, tehát nem volt idő a megszentelődésre. (Ap Csel 10: 44-46). Szükségünk van a Szentlélekre, hogy egyáltalán képesek legyünk szent életet élni (Gal 5: 16, 22-23). Aki „tökéletesen” meg akar először tisztulni, és utána elfogadni a Szentlelket felcseréli az isteni sorrendet, sőt, valószínűleg nem értette meg az evangéliumot helyesen.
ii) „Várni kell a Szentlélekre. Még nem vártam eleget.”
Így a válasz: a tanítványok pünkösdig várták a Szentlelket, de akkor eljött, és itt maradt. Azóta nem kell várni. Mikor Pál apostol megtudta, hogy az efezusiak nem kapták meg a Szentlelket, azonnal megtett mindent annak érdekében, hogy megkapják (Ap Csel 19: 1-7).
iii) „Ha kinyitom magam a Szentlélekre, hogyan tudhatom, hogy nem egy démont kapok helyette?”
A válasz: ez általában az első pontban található félreértéssel jár együtt, azaz: „még rossz vagyok, azért nem szeret engem az Isten.” Erre a Róma 5: 8 a cáfolat: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor halt meg értünk, amikor bűnösök voltunk.” Jézus is választ adott erre: „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lukács 11: 9-13.) Más versben a skorpió és a kígyó démonokat jelképeznek. (Luk 10: 17-20; Jel 12: 9). Tehát, ha Atyánktól kérjük a Szentlélek ajándékát, pontosan azt adja, és nem ad rosszat helyette.
iv) „Isten adja másnak a Szentlelket, de talán nekem nem akarja adni.”
Péter ígéretével lehetne erre választ adni: „… megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Ap Csel 2: 39). Nincsen kivétel.
v) „Nyelveken kell szólni? Ez furcsa dolog.”
Így válaszolnék rá: nem kötelező nyelveken szólni, de a Szentlélek-keresztséggel vele jár, és fontos gyakorlati eszköz/fegyver a keresztyén életben és a szellemi harcban. (A későbbiekben visszatérünk arra, hogy mire jó a nyelveken szólás.)
vi) „Többször imádkoztak értem, de nem történt semmi, illetve nem éreztem semmit.”
Így válaszolnék: a keresztyén élet hit által működik, és nem érzéseken alapszik. A szentlélek-keresztség sokszor erős érzésekkel jár együtt, de nem mindig. Egyszer imádkoztunk három családtagért, hogy megkapják a Szentlelket. Mind a három nyelveken szólt, de az egyik nagy örömöt érzet, a második sírt, a harmadik pedig nem érzett semmit.
Ha valakivel tényleg „nem történt semmi”, lehet, hogy túl passzívan viselkedett. Mikor Péter mondta: „megkapjátok a Szentlélek ajándékát” ugyanúgy mikor Jézus mondta a tanítványoknak: „Vegyétek Szentlelket” (János 20: 22), a görög lambanó szót használták. Ez az ige inkább aktív, mint passzív, és jobban lehetne így fordítani: venni, megragadni. Ha valaki erősen összepréselt ajkakkal ül, és azt várja, hogy a Szentlélek kényszerítse rá, hogy nyelveken szóljon, valószínűleg csalódni fog. Nem a Szentlélek szól nyelveken, hanem az ember. Ap Csel 2: 4-ben az áll, hogy: „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” Tehát, ők kezdtek beszélni, és a Szentlélek adta a szavakat. Egy ember természetesen akkor sem fog nyelveken szólni, ha kézrátétel közben gyorsan és nagyon sokat imádkozik saját nyelvén.
· A tanácsom tehát az lenne, hogy miután ezt mind megértette, imádkozzunk kézrátétellel az illetőért. Ő viszont, fogadja el hit által, hogy az Úr betölti Szentlélekkel, köszönje ezt meg az Úrnak, azután nyissa ki a száját, kapcsolja be a hangszalagjait, és beszéljen hangosan. Fontos, hogy ne beszéljen saját nyelvén, hanem csak beszéljen, és engedje meg, hogy a Lélek adja a szavakat. Talán segít, ha használjuk a János 7: 37-39-ben és 20: 21-22-ben található illusztrációkat, miszerint Jézushoz fordulva igyuk, ill. beszívjuk a Szent Szellemet, és aztán megengedjük, hogy a kenet „belsőnkből” folyjon, és egy új nyelven elmondott szavakként törjön ki belőlünk.
· Tapasztalatom szerint, sokan (különösen európaiak) nem engedelmeskednek az utasításoknak, és néha némi bátorítás kell, mielőtt tényleg nyelveken kezdenek szólni.
b.) Miért szóljunk nyelveken?
Előfordulhat, hogy egy ember betöltekezik Szentlélekkel, és ekkor beszél is nyelveken, de utána nem használja ezt az ajándékot a mindennapi keresztyén életben. Lehet, hogy mivel nem érti a szavakat, amelyeket mond, azt gondolja, hogy ő találja ki az egészet, és nem érdemes ezt folytatni. Pál apostol pedig azt állítja, hogy ő többet szól nyelveken, mint a korinthusi hívők mind, annak ellenére, hogy ezt nem akarja a gyülekezetben tenni (I. Kor 14: 18-19). Felsorolnék néhány okot, amiért jó, ha rendszeresen szólunk nyelveken.
i) Jézus azt mondta, hogy a tanítványai új nyelveken fognak szólni. (Márk 16: 17).
ii) Aki nyelveken szól, ismeretlen nyelven beszél Isten felséges dolgairól, titkairól. (Ap Csel 2: 11; I. Kor 14: 2).
iii) Aki nyelveken szól, magasztalja, dicsőíti Istent és hálát ad neki (Ap Csel 10: 46; I. Kor 14: 16). Ezt énekelve is teheti (I. Kor 14: 15; Ef 5: 19; Kol 3: 16). Ha dicsőítjük Istent saját nyelvünkön, néha kifogynak a szavak, gondolatok, de szeretnénk még folytatni. Ezt nyelveken tehetjük.
iv) Aki nyelveken szól, közvetlenül Istenhez beszél. (I. Kor 14: 2).
v) Ha nyelveken imádkozom, a szellemem imádkozik (I. Kor 14: 14). Pál mondja, hogy mind a szellemével, mind az értelmével szokott imádkozni, és dicséretet énekelni (I. Kor 14: 15). Mi is tehetjük ezt.
vi) Aki nyelveken szól, saját magát építi (I. Kor 14: 4).
vii) A nyelveken szólás segít nekünk épülni a hitben is (Júdás 20-21: „Ti azonban, szeretteim, felépítve magatokat szentséges hitetekben imádkozva Szentlélekben, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében…” – görög alapján).
viii) A nyelveken szólás fegyver az imádkozásban, szellemi harcban. Efezus 6: 18-ban ez áll: „Mindenféle imádság és könyörgés által imádkozzatok mindig a Lélekben, és azért éberek lévén teljes kitartással és könyörgéssel az összes szentért…” Az I. Kor 14: 14-ből tudjuk, hogy a nyelveken szólás és az értelemmel való ima, az imádkozás két különböző fajtája. Pál mind a kettőt használja. A Szentlélek minket is vezethet az imádkozásban, ha figyeljünk rá (éberek vagyunk), miközben felváltva nyelveken és saját nyelvünkön imádkozunk.
ix) Imádkozhatunk nyelveken (is), ha nem tudjuk, hogy miről imádkozzunk. Egy olyan ima mindig tökéletesen megegyezik Isten akaratával. Roma 8: 26-27 ezt mondja: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert azt, amit kérnünk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik azokért, akiket megszentelt.”
x) A fenti pontok majdnem mindegyike a nyelveken szólás saját imádságainkban, áhítatunkban való használatra vonatkoznak, de a gyülekezeti alkalmakon is lehet használni, azzal a feltétellel, hogy olyankor a nyelvek magyarázatának az ajándéka is működik. Ebben az esetben, a nyelveken szólás jel a hitetlenek számára (I. Kor 14: 22), és ráadásul annak az ószövetségi próféciának a beteljesedése, amely Ézsaiás 28: 11-ben található, miszerint Isten: „dadogó ajakkal és idegen nyelven fog beszélni ezzel a néppel.” Ha egy hitetlen hallja, hogy valaki egy számára idegen nyelven beszél, rájön arra, hogy ez természetfeletti jelenség. A további versekben, pedig hozzáteszi azt, hogy ne tegye ezt mindenki egyszerre, mert olyan esetben inkább megbotránkozna a hitetlen.
xi) Ha a nyelveken szólással együtt, működik a magyarázat is, akkor az egész gyülekezet épül belőle (I. Kor 12. 10; 14: 5).
xii) Végezetül, Pál apostollal együtt: „szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken…” (I. Kor 14: 5).
Tehát, ha egy keresztyén ember úgy gondolja, hogy mindig tökéletesen tud dicsőíteni, Isten akarata szerint imádkozni, nincsen szüksége arra, hogy épüljön, és nem kell segítség a bizonyságtevéshez sem, akkor ne töltekezzen be Szentlélekkel, és ne imádkozzon nyelveken.
c.) A prófécia ajándéka
I. Korinthus 12-ben Pál apostol tanít a lelki ajándékok használatáról, és a 14-es részben különösen kiemeli a nyelveken szólást és a próféciát. E két rész között, a 13-ban, arra utal, hogy ha lelki ajándékokat akarunk használni, az nagyszerű dolog, de a motivációnk mindig a szeretet kell, hogy legyen. Bizonyára tudjuk már, hogy az új szövetség általános parancsa, hogy szeressük egymást, de ha nem tudnánk, milyen az isteni agapé szeretet, akkor ez a rész ezt különösen jól definiálja! Ha mégis nehezen tudjuk egymást szeretni, az a jó hír, hogy a Szentlélek ebben is segítségünkre lesz (Gal 5: 22; Róma 5: 5). Senki tehát ne használja a próféciát, vagy a nyelveken szólást, vagy akármely más ajándékot arra, hogy mindenki felnézzen rá és kiderüljön, hogy ő mennyire szellemi ember. Pál buzdít minket arra is, hogy keressük és használjuk a lelki ajándékokat, de nem a magunk javára, hanem arra, hogy épüljön a gyülekezet (I. Kor 12: 11; 13: 1; 14: 1; 14: 4).
A fentiekben tárgyaltuk a nyelveken szólást, fontoljunk meg a következőkben a próféciával kapcsolatos dolgokat is. Pál apostolnak három levelében is találunk felsorolást az ajándékokról. Az I. Kor 12: 7-11-ben vannak megírva a Szentlélek ajándékai vagy kegyelmi ajándékok. A 12: 27-28 tartalmaz ajándékokat a gyülekezet kormányzására, Róma 12: 4-8-ban szerepelnek Isten ajándékai, Efezus 4: 11-ben, pedig Krisztus ad szolgálati ajándékokat az egyháznak. A listák némileg átfedik egymást, és a prófécia/prófétálás mind a négy szakaszban szerepel. Tudjuk, hogy voltak próféták az ősegyházban (Ap Csel 13: 1; 15: 32), és van némi belátásunk Agabosz próféta szolgálatába is (Ap Csel 11: 27-28; 21: 10-11), mikor Isten aktuális üzenetét adta át egy bizonyos szituációban. Szintén voltak olyanok, akik prófétáltak, de nem voltak föltétlenül próféták (Ap Csel 21: 8).
A prófécia karizmájára nézve, Pál azt akarja, hogy buzgón kérjük és keressük azt (I. Kor 14: 1, 39), és hogy mindenki használja a gyülekezetben, még inkább, mint a nyelveken szólást (I. Kor 14: 4, 31). Most nézzük, hogy mire jó a prófécia, és mire nem szabad használni:
i) Aki prófétál, építi a gyülekezetet. (I. Kor 14. 4).
ii) A prófécia általában a hívőknek szól. (I. Kor 14: 22).
iii) A prófécia pedig meggyőzheti a hitetlent is, hogy a gyülekezetben jelen van az Isten, abból a célból, hogy térjen meg hozzá (I. Kor 14: 24; vö. János 16: 8). Az „ismeret beszédének” sokszor ez a szerepe. Ha a Szentlélek által valaki kinyilatkoztatja, hogy mi van egy látogató szívében, valóságosan megtudhatja, hogy ez Isten munkája.
iv) A prófécia az emberek építésére, bátorítására, vigasztalására szolgál (I. Kor 14: 3). A lelki ajándékok tartalma tehát alapvetően pozitív, építő jellegű. Ha rá is mutat az Úr valamilyen problémára vagy félreértésre, annak az a célja, hogy megoldást adjon, és kihangsúlyozza a megtérés lehetőségét. A Szentlélek mindig Jézust magasztalja, és őt helyezi a középpontba (János 16: 14; I. Kor 12: 3).
v) A prófécia nem arra szolgál, hogy az illető mindenkinek megmutassa, milyen jól tud prófétálni. Egy ilyen ember saját magát emeli fel, tehát nem jár szeretetben.
vi) A prófécia nem hivatott arra sem, hogy egy elkeseredett ember megdorgálja a testvéreit az Úr nevében. Az a tény, hogy a Károli Biblia gyakran „intéssel” fordítja a görög paraklészisz szót, beleértve I. Kor 14: 3-ban is, meglehetősen szerencsétlen, és többször rossz gyakorlathoz vezetett. Ami itt áll, az tulajdonképpen rokon szó a Szentlélek paraklétosz nevével, és a jelentése bátorítás, buzdítás, folyamodás, kérés, vigasztalás. Az „intés”-nél jobb szó lenne, tehát, „bátorítás” vagy „buzdítás”, melyek szerepelnek is az újabb fordításokban. A feddésre Isten igéje van (II. Tim 3: 16). Ha valaki bántott minket, meg kell beszélni vele négyszemközt (Máté 18: 15). Isten tehát más eszközöket adott az intésre, nem a lelki ajándékokat.
vii) A prófécia nem a tanításra van. Erre szintén Isten igéje adatott (II. Tim 3: 16). Ha egy lelki ajándékon keresztül tanít valaki olyasmit, ami teljesen új, vagy nem egyezik meg Isten igéjével, azt nem szabad elfogadni.
viii) A próféciával nem szabad manipulálni az embereket. Használója nem bizonyíthatja vele, hogy az ő véleménye igaz, mert Isten ezt úgymond kinyilatkoztatta neki. A prófécia arra sem alkalmas, hogy „vezetést” adjunk egy másik hívőnek. Minden hívőnek kell ismernie saját Urának hangját (János 10). A Szentlélek egyen-egyenként vezeti az Isten fiait (Róma 8: 14). Előfordulhat, hogy egy lelki ajándék által az Úr megerősíti azt a vezetést, amelyet személyesen adott egy illetőnek, de ha számára teljesen váratlan az utasítás, határozottan javasolnám, hogy alaposan vizsgálja meg, és tovább imádkozzon.
ix) A prófécia nem gyakorol ellenállhatatlan befolyást egy hívőre. Ne mondja a testvér, hogy azért zavarta az igehirdetést a prófétálásával, mert a Szentlélek kényszeríttette rá. Az ige azt mondja: „a prófétákban lévő lélek engedelmeskedik a prófétáknak” (I. Kor 14: 32). A próféta tehát maga választhatja a megfelelő időpontot és módot arra, hogy mikor és hogyan adja át a kijelentését.
x) A prófécia nem föltétlenül tartalmaz információt a jövőre nézve, bár előfordulhat, mint pl. Agabosz esetében. A prófécia fő célja a bátorítás, építés, vigasztalás (I. Kor 14: 3).
xi) A prófécia, mint lelki ajándék, nem tévedhetetlen és semmiképpen sem egyenrangú Isten igéjével. „Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk” (I. Kor 13: 9). Emiatt, a próféciákat meg kell vizsgálni: „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg” (I. Kor 14: 29); „a Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (I. Thessz 5: 19-21).
xii) Mivel a prófécia nem tévedhetetlen és meg kell vizsgálni, jobb, ha a gyülekezeti alkalmakon hangzik el, és nem négyszemközt. Így, jobban lehet elkerülni azt, hogy a testvérek hibázzanak, vagy akár manipulálják egymást.
A lelki ajándékok használatánál tehát, két szélsőséget kell kerülni:
a) Nem szabad betiltani az ajándékok használatát a gyülekezetben, mert attól félünk, hogy visszaélnek vele, vagy hibát követhetnek el. Pál apostol pontosan arra a célra írta ezt a tanítást levelében, hogy a korinthusiak helyesen és ne rosszul bánjanak az ajándékokkal: „a lelki ajándékokra nézve pedig testvéreim, nem szeretném, ha tudatlanok volnátok” (I. Kor 12: 1); „törekedjetek a nagyobb kegyelmi ajándékokra” (12: 31); „igyekezzetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok” (14: 1); „ezért, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken való szólást se akadályozzátok (14: 38); „a Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg” (I. Thessz 5: 19-20).
b) Nem szabad minden próféciát minden további nélkül elfogadni, mint Isten tévedhetetlen üzenetét, hanem a fentiek szerint, meg kell vizsgálni.
A kérdés tehát felmerül, hogyan vizsgáljuk meg a próféciákat? Javasolnám a következőket:
A) Elsősorban, a próféciát, lelki ajándékot Isten igéje alapján kell megítélni. Nem szabad, hogy olyan információt tartalmazzon, ami nem egyezik meg a Biblia tanításával. Néhány szekta azért csúszott félre, mert a Bibliát magyarázták (ki) egy modern próféta kinyilatkoztatásai alapján ahelyett, hogy a próféta kijelentéseit a Biblia tanítása alapján vizsgálták volna meg. Ezért, ez az első pont talán a legfontosabb.
B) Szépen, rendben történjen a prófétálás.
C) Jézus legyen magasztalva, nem a próféta.
D) A prófécia legyen bátorító, építő, vigasztaló, azaz, pozitív jellegű üzenet. Akkor is, ha kihívja a gyülekezetet a változásra, ne ejtse depresszióba őket!
E) A fentieken túl, a lelkek megkülönböztetésének ajándéka (I. Kor 12: 10) segíthet megítélni, hogy milyen egy kinyilatkoztatás forrása: démoni, isteni, vagy egyszerűen emberi elképzelés.
F) Ha néhány próféta egymástól függetlenül ugyanazt az üzenetet kapják, és ez ráadásul a fönti kritériumoknak is megfelel, akkor nagyobb meggyőződéssel lehet elfogadni.
Egy másik kérdés az lenne, hogy ki vizsgálja meg a próféciát? I. Kor 14: 29, valamint I. Thessz 5: 19-21 a 12-13-mal összevetve arra utalna, hogy elsősorban azok vizsgálják meg egymás prófétálását, akik szintén prófétálnak, különös figyelmet fordítva a gyülekezeti elöljárók véleményére. Végeredményben, pedig, minden hívő felelős azért, hogy vizsgálja meg azt, amit hall.
d.) Más karizmák
Kilenc lelki ajándékot sorol fel Pál apostol az I. Korinthus 12: 8-10-ben. Mivel ez csak egy lista, többféle magyarázat létezik arra, hogyan értelmezzük ezeket az ajándékokat. Úgy látszik pedig néhány ezek közül mind Jézus, mind az első keresztyének életében működtek. Nézzük meg, mik lehetnek ezek a karizmák:
i) Bölcsesség beszéde
Az ember természetfeletti módon kap bölcsességet arra, hogy mit kell tennie egy nehéz szituációban, vagy hogyan kell megoldania egy bizonyos problémát.
Jézus mindig tudta, hogyan kell válaszolni a kritikusai által feltett kérdésekre, mindig kikerülte a csapdákat. Például, kell-e adót fizetni a császárnak, vagy nem (Lukács 20: 20-25); meg kell-e kövezni a parázna nőt, vagy nem (János 8: 1-11). Jézus azt mondta a tanítványoknak, ha üldözik őket és a hatóságok elé viszik, a Szentlélek meg fogja adni nekik, hogy mit mondjanak (Lukács 12: 12). Ez Pál apostollal meg is történt (Ap Csel 26).
ii) Ismeret beszéde
A Szentlélek olyan információt ad egy személyről vagy szituációról, amely természetes módon nem derülhetett volna ki. Ez történhet gyülekezeti alkalmakon, de a személyes bizonyságtevéshez is hasznos lehet.
Amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélt (János 4), megmondta neki, hogy már 5 férje volt, és a jelenlegi nem a férje. Péter apostol tudta, hogy Anániás és Szafira hazudtak az adakozásukkal kapcsolatban (Ap Csel 5).
iii) Hit
Érdekes, hogy a hit a lelki ajándékok között szerepel, mert a gyümölcsök listáján is rajta van (Gal 5: 22 – görög pisztisz = hit, bizalom, hűség), és az is meg van írva, hogy a hit Isten igéjének hallásából fakad (Róma 10: 17). Itt valószínűleg egy olyan különös hitről lehet szó, ami egy bizonyos lépés vagy feladat elvégzéséhez szükséges. A három területet mégsem szabad élesen megkülönböztetni.
Péternek volt ahhoz hite, hogy járjon a vízen, mivel felhatalmazást kapott, de csak addig, amíg Jézusra nézett (Máté 14: 29-31). A lisztrai sántának megvolt a hite arra, hogy meggyógyuljon (Ap Csel 14: 8-10).
iv) Gyógyítás ajándékai
Az újszövetség több lehetőséget ajánl a fizikális gyógyulásra, beleértve a karizmák által történő gyógyulást is. A testi gyógyulás fokozatosan de akár pillanatok alatt is megtörténhet, hit vagy ima által, kézrátétel által, vagy a nélkül is.
Jézus Krisztus sok embert meggyógyított szolgálata folyamán (pl. Márk 1: 29-34). Péter (Ap Csel 3: 6-8) és Pál (14: 8-10) szintén gyógyítottak. A XX. században, újra nagyobb mértékben kezdtek működni a gyógyítás ajándékai az egyházban. Többek között Kathryn Kuhlman összejövetelein és T. L. Osborne evangelizációin gyógyultak meg sokan.
v) Csodatevő erők
A drámai hirtelenséggel bekövetkező gyógyulás csodának minősülhet, mivel a Szentlélek a természet folyamataiba avatkozik bele. Történhet olyan csoda is, amely a tapasztalható világ más törvényszerűségeinek mond ellent. Fontos kijelentenünk, hogy ez ok nélkül soha nem történik, mindig az evangélium üzenetét hitelesíti, és ezen kívül, emberi szükségeket tölt be.
Jézus átváltoztatta a vizet borrá (János 2: 1-11), megszaporította a kenyereket (Márk 6: 30-44; 8: 1-10), és lecsendesítette a vihart (Márk 4: 35-41). Az apostolok (Ap Csel 5: 12-16) és még a diakónusok is (István – 6: 1-8, Fülöp evangélista – 8: 6-7) tettek csodákat.
vi) Prófétálás
Egy Istentől származó üzenet bátorítja, építi és vigasztalja a gyülekezetet.
A példákat már fönt megtárgyaltuk, de hozzáteszem, hogy Jézus próféta is volt, pl. Máté 24-ben felsorolja a korszak végét megelőző jeleket. Az apostolok cselekedetei könyvében láthatjuk, hogy a korai időkben a gyülekezeti elöljárók sokszor kaptak bölcsességet, látást és vezetést a Szentlélek ajándékai által, gyakran, pedig próféciák vagy a látomások formájában. (Ap Csel 10: 9-16; 13: 1-3; 15: 28; 16: 6-10).
vii) A szellemek megkülönböztetése
Sajnos, sok szélsőség származott ebből az egy igeversből. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy természetfeletti módon megtudhatjuk, hogy honnan, milyen szellemtől jön egy bizonyos jelenség, betegség, probléma, tanítás, kijelentés. Természetesen, ezt csak a biblikus tesztekkel együtt és ezekre figyelve szabad használni.
Jézus mindig tudta, hogy mi volt az ember problémájának forrása, és eszerint kezelte, pl. az egyik süketnémát meggyógyította (Márk 7: 31-37), a másikból pedig démont űzött ki (Márk 9: 14-29). Filippiben Pál apostol jövendőmondó szellemet űzött ki a lányból, annak ellenére, hogy igazat mondott (Ap Csel 16: 16-18).
viii) Nyelveken szólás
A gyülekezetben valaki késztetést kaphat a Szentlélektől, hogy szóljon vagy akár énekeljen ismeretlen nyelven, ahogy a Lélek adja a szavakat. Az imádkozáshoz való nyelveken szólással ellentétben, nem mindenki teszi ezt (I. Kor 12: 28-30; vö. 14: 4-5).
ix) Nyelveken szólás magyarázata
Szintén természetfeletti módon, valaki megkapja a Szentlélektől azt, mi volt az előző nyelveken szólás értelme. Ez nem fordítás, mert sem a beszélő, sem a magyarázó nem érti a nyelvet. Arra nézve, hogy aki nyelveken szól, Istenhez szól és nem emberekhez, és aki nyelveken szól, imádkozik, hálát ad és dicsőít, fontos, hogy a magyarázat is ilyen jellegű legyen.
e.) Hogyan működik a gyakorlatban?
Ez a legnehezebb kérdés, mert a Biblia nem tanítja ezt részletesen. Csak néhány tanácsot adok itt, az Ige és saját tapasztalataim alapján:
i) Többféle ajándék létezik, és a Szentlélek osztogatja ezeket az ő akarata szerint (I. Kor 12: 11). Mivel a görögben folyamatos jelen időben áll az „osztogat” szó, ez azt jelenti, hogy a Szentlélek egy összejövetelen akárkinek akármilyen ajándékot adhat, viszont nem azt jelenti, ha pl. egyszer prófétáltam egy alkalmon, hogy most már az ajándék „megvan,” és akármikor prófétálhatok. Ez dinamikus és nem statikus fogalom. (Megjegyzem, hogy az nem így van a „szolgálati” ajándékokkal, de ez egy másik téma.)
ii) Az Ige arra buzdít minket, hogy kívánjuk a lelki ajándékokat (I. Kor 12: 31; 14: 1, 12). Azután, vágyakozzunk is arra, hogy a kívánságunk beteljesedjen!
iii) Mint minden a hívő életben, az ajándékok is hit által működnek, de a hit, változó mértékű lehet (Róma 12: 6). Ne erőltessünk semmit, amit nem tehetünk hit által. Viszont, ha használni kezdjük az ajándékokat, a bizalmunk növekedhet, amint tapasztalatokat szerzünk. A Biblia arra is utal, hogy képesek vagyunk „felgerjeszteni Isten ajándékát”, amely bennünk van (vö. II. Tim 1: 6).
iv) A gyülekezeti nyelveken szólással kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy ennek használatára erős késztetést érzek a Szellemtől. A magyarázat, prófécia, ismeret beszéde többféleképpen működött. Egyes esetekben csak tudom, hogy szólnom kell, és ki kell lépni hitben, de még nem kaptam semmit. Máskor pedig, néhány szót kapok, és ki kell lépni abban bízva, hogy a többi is jönni fog. De az is lehetséges, hogy egyszerre kapok egy kész üzenetet. Ezek az ajándékok egyszerűen beszéd által jöhetnek, de a látomás sem ritka, és az álom is előfordulhat (Ap Csel 2: 17-18). A látomás esetében, ez olyan tiszta lehet, mint akár egy mozifilm, de előfordulhat, hogy csupán fél másodpercre ugrik be egy homályos kép, és nem vagyok biztos abban, hogy tényleg az volt-e, vagy sem.
v) Ha azt gondolja az ember, hogy kapott valamit, akkor el kell döntenie, hogy átadja-e a gyülekezetnek. A prófétákban levő szellem alá van rendelve a prófétának (I. Kor 14: 32). De ha lustaságból vagy félelemből nem adja át, akkor nem engedelmeskedik a Szentléleknek, és megfosztja testvéreit az áldástól. Természetesen, aki szeretetben jár, nem akarja ezt tenni.
Lábjegyzet:
10. Conner, K. J., The covenants, 89. o.
2. rész
Gyakorlati kérdések
A Szentlélek ajándékaival kapcsolatosan megállapítottuk, hogy a Biblia szerint működniük kellene az egyházban, a gyülekezetek életében, mivel nincsen utalás arra, hogy Isten megszűntette volna ezeket Krisztus visszajövetele előtt. Ebben a következő részben néhány gyakorlati útmutatást közlök az ajándékok használatára. Ezzel kapcsolatban, az érthetőség kedvéért néhány gondolat található, amely az előző részben is szerepelt.
1. A keresztyén élet alapjai
Péter pünkösdnapi prédikációja végén, a következő felszólítást olvassuk: „Térjetek meg, és merítkezzetek be valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Ap Csel 2: 38-39). Ebben a versben látjuk, hogy három alap tartozik a személyes keresztyén élethez: 1) a megtérést követő újjászületés, 2) bemerítés vízben, 3) a Szentlélek ajándékának az elfogadása. A Szentlélekkel kapcsolatban Péter azt mondja, hogy ez az ígéret vonatkozik minden keresztyénre, aki ezután az Úrhoz fog fordulni. A mondanivalója nem engedi meg azt a következtetést, hogy akárkit kihagyott volna.
2. Próféciák és ígéretek
Jóel könyvében a következő prófécia található: „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a szolgákra és szolgálókra is (szó szerint: férfi szolgákra és női szolgákra – Ap Cselben is) kitöltöm lelkemet abban az időben.” (Jóel 3: 1-2). Ez az ószövetségben van írva, de egy másik időszakra tekint előre, mivel a régi szövetség alatt, csak néhány bizonyos feladatokra felkent ember kapta meg a Szentlelket. Péter idézi ezt a próféciát pünkösd napján, azt mondva, hogy akkor teljesedett be. (Ap Csel 2: 15-21).
Keresztelő János is beszél a szentlélek-keresztségről: „Utánam jön, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam. Én vízzel keresztelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.” (Márk 1: 6-8, lásd szintén Máté 3: 11; Lukács 3: 16; János 1: 33).
Jézus maga ígéri meg, hogy az Atya adni fogja a Szentlelket mindannak, aki kéri. (Lukács 11: 9-13). E miatt, nem kell félni attól, hogy ha kérjük a Szentlelket, Isten valami rosszat ad helyette.
Az utolsó vacsoránál Jézus szintén tanít a Szentlélek eljöveteléről. (János 14-16). Az időzhető helyek száma nagyon bőséges ezekben a részekben, ezért csak néhány gondolatot emelek ki. Jézusnak el kell mennie, különben nem jön el a Szentlélek (16: 7). A Szentlélek Jézust dicsőíti (16: 16). Ha a Szentlélek vezet minket, akkor, Jézus lesz az istentiszteletünk, életünk, gondolkodásunk középpontjában (lásd szintén I. Kor 12: 3). Jézus küld „egy másik pártfogót” (14: 16). I. János 2: 1-ből azt tanuljuk, hogy az első pártfogó Jézus maga, mivel ugyanaz a görög szó szerepel – paraklétosz. A szó jelentése – vigasztaló, tanácsadó, bátorító, buzdító, ügyvéd, segítőtárs.
Szerepel néhány lelki ajándék azoknak a jeleknek a listáján is, amelyekről Jézus azt állította, hogy tanítványait követik: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben démonokat űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Márk 16: 17-18).
Az Apostolok Cselekedeteiben meg van írva, hogy feltámadása után, Jézus 40 napig együtt volt tanítványaival és tanította őket (1: 3). Ebben a tanításban, az utolsó téma, amiről beszélt mennybemenetele előtt, a Szentlélek volt: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (1: 4-5). A tanítványok Izrael Isten országában betöltendő szerepéről kértek információt, de Jézus visszatért a lényegre: „Nem a ti dolgotok… Ellenben, erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (1: 7-8). Mivel ezek Jézus földi életében az utolsó szavai voltak, bizonyára nagyon fontosak.
A tanítványoknak tehát várniuk kellett a Szentlélekre mielőtt elkezdték volna szolgálatukat, mert szükségük volt az erőre. A mai keresztyéneknek nem kell várniuk a szentlélek-keresztségre, mert a Lélek pünkösd napján jött el és azóta sem távozott el a földről. Ami ránk is vonatkozik pedig az, hogy számunkra is nehéz a szolgálat a Szentlélek ereje nélkül. Ha az apostolok nem tudtak missziózni a Szentlélek nélkül, miért gondolná valaki most, hogy képes lenne rá?
3. Beteljesedés
Jézus eltávozása után tíz nappal, pünkösd napján, eljött a megígért Szentlélek. (Ap Csel 2). Láthattuk az előző oldalakon, hogy a szentlélek-keresztséget kísérő jelek között, az írás szerint nyelven szólás mindig szerepel (Ap Csel 2: 1-13; 10: 44-48; 19: 1-7).
4. Bemerítések
A Zsidó levél 6: 2 arra utal, hogy a „bemerítések” a keresztyén alaptanításokhoz tartoznak. A keresztyén ember életében az ige ezt a három bemerítést ismeri:
i) Újjászületése után, egy már megtért hívő vízben meríti be a frissen megtértet (pl. Ap Csel 2: 38). Ez annak a szimbóluma, hogy belső változás történt az életében, és ezen túl elkötelezi magát annak, hogy Jézust kövesse.
ii) Jézus Krisztus bemeríti az újjászületett hívőt a Szentlélekben (pl. János 1: 33). Ez erőt ad neki, hogy szolgáljon.
iii) A Szentlélek bemeríti a friss hívőt Krisztus testébe, illetve az egyházba. (I. Kor 12: 13 – „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testbe merítkeztünk be, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”) Ez azt jelenti, hogy ha valaki Krisztushoz tartozik, akkor az egyházhoz/gyülekezethez is tartozik. Senki nem tud elszigetelt keresztyén életet élni.
5. Az új szövetség pecsétje
Az ószövetségi körülmetélkedéssel szemben (Róma 4: 11) az új szövetség pecsétje a Szentlélek jelenléte a hívő eletében: „őbenne titeket is eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.” (Efezus 1: 13-14); „És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára.” (Efezus 4: 30); „Ő pecsétjével el is jegyzett, és a Lélek zálogát adta a szívünkbe.” (II. Kor 1: 22).
Tekintettel arra, hogy a Szentlélek az újszövetség pecsétje, a keresztyén hívő életében végzett munkájának több aspektusa van. „A szövetségek” című könyvében, Kevin Connor következőképpen foglalja össze ezeket: 10
1. A Szentlélek munkája az újjászületés (János 3: 5-6; Titusz 3: 5),
2. A Szentlélek a hívő szellemében lakik (Róma 8: 9; János 14: 16-17; I. Kor 3: 16; 6: 17; I. János 2: 27),
3. A Szentlélek az a kenet, aki a hívőben él és tanítja őt (I. János 2: 20, 27; János 16: 13),
4. A Szentlélek üdvbizonyosságot ad (Róma 8: 16),
5. A Szentlélek betölti a hívőt (Ap Csel 2: 4; Efezus 5: 18),
6. A szentlélek-keresztség által a Lélek azt a képességet adja az újszövetségi hívőnek, hogy ismeretlen nyelveken szóljon, és építse magát (Ap Csel 2: 4; 10: 44-46; Márk 16: 17; I. Kor 14: 2, 4, 18),
7. A Szentlélek segít a hívőnek az imádkozásban (Júdás 20; Róma 8: 26-28),
8. A Szentlélek segít az újszövetségi hívőnek, hogy szellemben és igazságban imádja az Istent (János 4: 23-24; Filippi 3: 3; I. Kor 14: 15);
9. A Szentlélek vezeti el a hívőt minden igazságra (János 16: 13; Roma 8: 14),
10. A Szentlélek segít a hívőnek, hogy megölje a test cselekedeteit (Róma 8: 13),
11. A Szentlélek krisztusi természetet, jellemet hoz létre a hívő életében (Gal 5: 22-23; II. Péter 1: 3-4),
12. A Szentlélek erőt ad az újszövetségi hívőnek, hogy Krisztus tanúja legyen (Lukács 24: 49; Ap Csel 1: 8; vö. Ézsaiás 61: 1),
13. A Szentlélek kegyelmi ajándékokat ad azoknak, akiket betölt (I. Kor 12: 7-13),
14. A Szentlélek elvégzi a hívő testének feltámasztását és halhatatlanná teszi őt az utolsó napon (Róma 8: 11).
Ebben a cikkben, különösen a szentlélek-keresztséggel és a kegyelmi ajándékokkal foglalkozunk, de ez nem jelentheti azt, hogy a többi munkáját figyelmen kívül hagyhatnánk.
6. Gyakorlati kérdések
a.) Hogyan vezessünk el valakit a szentlélek-keresztségre?
Ha valaki szentlélek-keresztségben szeretne részesülni, és segítséget kér, a következő lépéseken keresztül vezetném:
· Fontos megbizonyosodni arról, hogy már megértette az evangéliumot, megtért, újjászületett, és ezt követően be is merítkezett. Ha így van, már csak a harmadik alap hiányzik. (Ap Csel 2: 38-39).
· Fontos, hogy a Biblia alapján megértse a szentlélek-keresztség valóságosságát, az ó- és újszövetségi ígéreteket, és azok beteljesedését (a fentiek alapján).
· Tisztában kell lennie azzal, hogy ha betöltekezik Szentlélekkel, Isten adja neki azt a képességet, hogy nyelveken szóljon. Várnia és kívánnia kell, hogy ez megtörténjen.
· Néhány embernek vannak fenntartásai és félelmei ezzel kapcsolatban. A leggyakoribb problémák a következők:
i) „Még nem vagyok elég szent, hogy megkapjam a Szentlelket.”
Erre így lehet válaszolni: ugyanúgy, mint az üdvözséget, a Szentlelket hit által kapjuk meg, nem cselekedetek által. Galata 3: 1-3-ban ez áll: „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg! Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az Ige meghallásából származó hit alapján? Ennyire esztelenek vagytok?” Kornéliusz háza népe azonnal az evangélium meghallása után megkapta a Szentlelket, tehát nem volt idő a megszentelődésre. (Ap Csel 10: 44-46). Szükségünk van a Szentlélekre, hogy egyáltalán képesek legyünk szent életet élni (Gal 5: 16, 22-23). Aki „tökéletesen” meg akar először tisztulni, és utána elfogadni a Szentlelket felcseréli az isteni sorrendet, sőt, valószínűleg nem értette meg az evangéliumot helyesen.
ii) „Várni kell a Szentlélekre. Még nem vártam eleget.”
Így a válasz: a tanítványok pünkösdig várták a Szentlelket, de akkor eljött, és itt maradt. Azóta nem kell várni. Mikor Pál apostol megtudta, hogy az efezusiak nem kapták meg a Szentlelket, azonnal megtett mindent annak érdekében, hogy megkapják (Ap Csel 19: 1-7).
iii) „Ha kinyitom magam a Szentlélekre, hogyan tudhatom, hogy nem egy démont kapok helyette?”
A válasz: ez általában az első pontban található félreértéssel jár együtt, azaz: „még rossz vagyok, azért nem szeret engem az Isten.” Erre a Róma 5: 8 a cáfolat: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor halt meg értünk, amikor bűnösök voltunk.” Jézus is választ adott erre: „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lukács 11: 9-13.) Más versben a skorpió és a kígyó démonokat jelképeznek. (Luk 10: 17-20; Jel 12: 9). Tehát, ha Atyánktól kérjük a Szentlélek ajándékát, pontosan azt adja, és nem ad rosszat helyette.
iv) „Isten adja másnak a Szentlelket, de talán nekem nem akarja adni.”
Péter ígéretével lehetne erre választ adni: „… megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Ap Csel 2: 39). Nincsen kivétel.
v) „Nyelveken kell szólni? Ez furcsa dolog.”
Így válaszolnék rá: nem kötelező nyelveken szólni, de a Szentlélek-keresztséggel vele jár, és fontos gyakorlati eszköz/fegyver a keresztyén életben és a szellemi harcban. (A későbbiekben visszatérünk arra, hogy mire jó a nyelveken szólás.)
vi) „Többször imádkoztak értem, de nem történt semmi, illetve nem éreztem semmit.”
Így válaszolnék: a keresztyén élet hit által működik, és nem érzéseken alapszik. A szentlélek-keresztség sokszor erős érzésekkel jár együtt, de nem mindig. Egyszer imádkoztunk három családtagért, hogy megkapják a Szentlelket. Mind a három nyelveken szólt, de az egyik nagy örömöt érzet, a második sírt, a harmadik pedig nem érzett semmit.
Ha valakivel tényleg „nem történt semmi”, lehet, hogy túl passzívan viselkedett. Mikor Péter mondta: „megkapjátok a Szentlélek ajándékát” ugyanúgy mikor Jézus mondta a tanítványoknak: „Vegyétek Szentlelket” (János 20: 22), a görög lambanó szót használták. Ez az ige inkább aktív, mint passzív, és jobban lehetne így fordítani: venni, megragadni. Ha valaki erősen összepréselt ajkakkal ül, és azt várja, hogy a Szentlélek kényszerítse rá, hogy nyelveken szóljon, valószínűleg csalódni fog. Nem a Szentlélek szól nyelveken, hanem az ember. Ap Csel 2: 4-ben az áll, hogy: „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” Tehát, ők kezdtek beszélni, és a Szentlélek adta a szavakat. Egy ember természetesen akkor sem fog nyelveken szólni, ha kézrátétel közben gyorsan és nagyon sokat imádkozik saját nyelvén.
· A tanácsom tehát az lenne, hogy miután ezt mind megértette, imádkozzunk kézrátétellel az illetőért. Ő viszont, fogadja el hit által, hogy az Úr betölti Szentlélekkel, köszönje ezt meg az Úrnak, azután nyissa ki a száját, kapcsolja be a hangszalagjait, és beszéljen hangosan. Fontos, hogy ne beszéljen saját nyelvén, hanem csak beszéljen, és engedje meg, hogy a Lélek adja a szavakat. Talán segít, ha használjuk a János 7: 37-39-ben és 20: 21-22-ben található illusztrációkat, miszerint Jézushoz fordulva igyuk, ill. beszívjuk a Szent Szellemet, és aztán megengedjük, hogy a kenet „belsőnkből” folyjon, és egy új nyelven elmondott szavakként törjön ki belőlünk.
· Tapasztalatom szerint, sokan (különösen európaiak) nem engedelmeskednek az utasításoknak, és néha némi bátorítás kell, mielőtt tényleg nyelveken kezdenek szólni.
b.) Miért szóljunk nyelveken?
Előfordulhat, hogy egy ember betöltekezik Szentlélekkel, és ekkor beszél is nyelveken, de utána nem használja ezt az ajándékot a mindennapi keresztyén életben. Lehet, hogy mivel nem érti a szavakat, amelyeket mond, azt gondolja, hogy ő találja ki az egészet, és nem érdemes ezt folytatni. Pál apostol pedig azt állítja, hogy ő többet szól nyelveken, mint a korinthusi hívők mind, annak ellenére, hogy ezt nem akarja a gyülekezetben tenni (I. Kor 14: 18-19). Felsorolnék néhány okot, amiért jó, ha rendszeresen szólunk nyelveken.
i) Jézus azt mondta, hogy a tanítványai új nyelveken fognak szólni. (Márk 16: 17).
ii) Aki nyelveken szól, ismeretlen nyelven beszél Isten felséges dolgairól, titkairól. (Ap Csel 2: 11; I. Kor 14: 2).
iii) Aki nyelveken szól, magasztalja, dicsőíti Istent és hálát ad neki (Ap Csel 10: 46; I. Kor 14: 16). Ezt énekelve is teheti (I. Kor 14: 15; Ef 5: 19; Kol 3: 16). Ha dicsőítjük Istent saját nyelvünkön, néha kifogynak a szavak, gondolatok, de szeretnénk még folytatni. Ezt nyelveken tehetjük.
iv) Aki nyelveken szól, közvetlenül Istenhez beszél. (I. Kor 14: 2).
v) Ha nyelveken imádkozom, a szellemem imádkozik (I. Kor 14: 14). Pál mondja, hogy mind a szellemével, mind az értelmével szokott imádkozni, és dicséretet énekelni (I. Kor 14: 15). Mi is tehetjük ezt.
vi) Aki nyelveken szól, saját magát építi (I. Kor 14: 4).
vii) A nyelveken szólás segít nekünk épülni a hitben is (Júdás 20-21: „Ti azonban, szeretteim, felépítve magatokat szentséges hitetekben imádkozva Szentlélekben, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében…” – görög alapján).
viii) A nyelveken szólás fegyver az imádkozásban, szellemi harcban. Efezus 6: 18-ban ez áll: „Mindenféle imádság és könyörgés által imádkozzatok mindig a Lélekben, és azért éberek lévén teljes kitartással és könyörgéssel az összes szentért…” Az I. Kor 14: 14-ből tudjuk, hogy a nyelveken szólás és az értelemmel való ima, az imádkozás két különböző fajtája. Pál mind a kettőt használja. A Szentlélek minket is vezethet az imádkozásban, ha figyeljünk rá (éberek vagyunk), miközben felváltva nyelveken és saját nyelvünkön imádkozunk.
ix) Imádkozhatunk nyelveken (is), ha nem tudjuk, hogy miről imádkozzunk. Egy olyan ima mindig tökéletesen megegyezik Isten akaratával. Roma 8: 26-27 ezt mondja: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert azt, amit kérnünk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik azokért, akiket megszentelt.”
x) A fenti pontok majdnem mindegyike a nyelveken szólás saját imádságainkban, áhítatunkban való használatra vonatkoznak, de a gyülekezeti alkalmakon is lehet használni, azzal a feltétellel, hogy olyankor a nyelvek magyarázatának az ajándéka is működik. Ebben az esetben, a nyelveken szólás jel a hitetlenek számára (I. Kor 14: 22), és ráadásul annak az ószövetségi próféciának a beteljesedése, amely Ézsaiás 28: 11-ben található, miszerint Isten: „dadogó ajakkal és idegen nyelven fog beszélni ezzel a néppel.” Ha egy hitetlen hallja, hogy valaki egy számára idegen nyelven beszél, rájön arra, hogy ez természetfeletti jelenség. A további versekben, pedig hozzáteszi azt, hogy ne tegye ezt mindenki egyszerre, mert olyan esetben inkább megbotránkozna a hitetlen.
xi) Ha a nyelveken szólással együtt, működik a magyarázat is, akkor az egész gyülekezet épül belőle (I. Kor 12. 10; 14: 5).
xii) Végezetül, Pál apostollal együtt: „szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken…” (I. Kor 14: 5).
Tehát, ha egy keresztyén ember úgy gondolja, hogy mindig tökéletesen tud dicsőíteni, Isten akarata szerint imádkozni, nincsen szüksége arra, hogy épüljön, és nem kell segítség a bizonyságtevéshez sem, akkor ne töltekezzen be Szentlélekkel, és ne imádkozzon nyelveken.
c.) A prófécia ajándéka
I. Korinthus 12-ben Pál apostol tanít a lelki ajándékok használatáról, és a 14-es részben különösen kiemeli a nyelveken szólást és a próféciát. E két rész között, a 13-ban, arra utal, hogy ha lelki ajándékokat akarunk használni, az nagyszerű dolog, de a motivációnk mindig a szeretet kell, hogy legyen. Bizonyára tudjuk már, hogy az új szövetség általános parancsa, hogy szeressük egymást, de ha nem tudnánk, milyen az isteni agapé szeretet, akkor ez a rész ezt különösen jól definiálja! Ha mégis nehezen tudjuk egymást szeretni, az a jó hír, hogy a Szentlélek ebben is segítségünkre lesz (Gal 5: 22; Róma 5: 5). Senki tehát ne használja a próféciát, vagy a nyelveken szólást, vagy akármely más ajándékot arra, hogy mindenki felnézzen rá és kiderüljön, hogy ő mennyire szellemi ember. Pál buzdít minket arra is, hogy keressük és használjuk a lelki ajándékokat, de nem a magunk javára, hanem arra, hogy épüljön a gyülekezet (I. Kor 12: 11; 13: 1; 14: 1; 14: 4).
A fentiekben tárgyaltuk a nyelveken szólást, fontoljunk meg a következőkben a próféciával kapcsolatos dolgokat is. Pál apostolnak három levelében is találunk felsorolást az ajándékokról. Az I. Kor 12: 7-11-ben vannak megírva a Szentlélek ajándékai vagy kegyelmi ajándékok. A 12: 27-28 tartalmaz ajándékokat a gyülekezet kormányzására, Róma 12: 4-8-ban szerepelnek Isten ajándékai, Efezus 4: 11-ben, pedig Krisztus ad szolgálati ajándékokat az egyháznak. A listák némileg átfedik egymást, és a prófécia/prófétálás mind a négy szakaszban szerepel. Tudjuk, hogy voltak próféták az ősegyházban (Ap Csel 13: 1; 15: 32), és van némi belátásunk Agabosz próféta szolgálatába is (Ap Csel 11: 27-28; 21: 10-11), mikor Isten aktuális üzenetét adta át egy bizonyos szituációban. Szintén voltak olyanok, akik prófétáltak, de nem voltak föltétlenül próféták (Ap Csel 21: 8).
A prófécia karizmájára nézve, Pál azt akarja, hogy buzgón kérjük és keressük azt (I. Kor 14: 1, 39), és hogy mindenki használja a gyülekezetben, még inkább, mint a nyelveken szólást (I. Kor 14: 4, 31). Most nézzük, hogy mire jó a prófécia, és mire nem szabad használni:
i) Aki prófétál, építi a gyülekezetet. (I. Kor 14. 4).
ii) A prófécia általában a hívőknek szól. (I. Kor 14: 22).
iii) A prófécia pedig meggyőzheti a hitetlent is, hogy a gyülekezetben jelen van az Isten, abból a célból, hogy térjen meg hozzá (I. Kor 14: 24; vö. János 16: 8). Az „ismeret beszédének” sokszor ez a szerepe. Ha a Szentlélek által valaki kinyilatkoztatja, hogy mi van egy látogató szívében, valóságosan megtudhatja, hogy ez Isten munkája.
iv) A prófécia az emberek építésére, bátorítására, vigasztalására szolgál (I. Kor 14: 3). A lelki ajándékok tartalma tehát alapvetően pozitív, építő jellegű. Ha rá is mutat az Úr valamilyen problémára vagy félreértésre, annak az a célja, hogy megoldást adjon, és kihangsúlyozza a megtérés lehetőségét. A Szentlélek mindig Jézust magasztalja, és őt helyezi a középpontba (János 16: 14; I. Kor 12: 3).
v) A prófécia nem arra szolgál, hogy az illető mindenkinek megmutassa, milyen jól tud prófétálni. Egy ilyen ember saját magát emeli fel, tehát nem jár szeretetben.
vi) A prófécia nem hivatott arra sem, hogy egy elkeseredett ember megdorgálja a testvéreit az Úr nevében. Az a tény, hogy a Károli Biblia gyakran „intéssel” fordítja a görög paraklészisz szót, beleértve I. Kor 14: 3-ban is, meglehetősen szerencsétlen, és többször rossz gyakorlathoz vezetett. Ami itt áll, az tulajdonképpen rokon szó a Szentlélek paraklétosz nevével, és a jelentése bátorítás, buzdítás, folyamodás, kérés, vigasztalás. Az „intés”-nél jobb szó lenne, tehát, „bátorítás” vagy „buzdítás”, melyek szerepelnek is az újabb fordításokban. A feddésre Isten igéje van (II. Tim 3: 16). Ha valaki bántott minket, meg kell beszélni vele négyszemközt (Máté 18: 15). Isten tehát más eszközöket adott az intésre, nem a lelki ajándékokat.
vii) A prófécia nem a tanításra van. Erre szintén Isten igéje adatott (II. Tim 3: 16). Ha egy lelki ajándékon keresztül tanít valaki olyasmit, ami teljesen új, vagy nem egyezik meg Isten igéjével, azt nem szabad elfogadni.
viii) A próféciával nem szabad manipulálni az embereket. Használója nem bizonyíthatja vele, hogy az ő véleménye igaz, mert Isten ezt úgymond kinyilatkoztatta neki. A prófécia arra sem alkalmas, hogy „vezetést” adjunk egy másik hívőnek. Minden hívőnek kell ismernie saját Urának hangját (János 10). A Szentlélek egyen-egyenként vezeti az Isten fiait (Róma 8: 14). Előfordulhat, hogy egy lelki ajándék által az Úr megerősíti azt a vezetést, amelyet személyesen adott egy illetőnek, de ha számára teljesen váratlan az utasítás, határozottan javasolnám, hogy alaposan vizsgálja meg, és tovább imádkozzon.
ix) A prófécia nem gyakorol ellenállhatatlan befolyást egy hívőre. Ne mondja a testvér, hogy azért zavarta az igehirdetést a prófétálásával, mert a Szentlélek kényszeríttette rá. Az ige azt mondja: „a prófétákban lévő lélek engedelmeskedik a prófétáknak” (I. Kor 14: 32). A próféta tehát maga választhatja a megfelelő időpontot és módot arra, hogy mikor és hogyan adja át a kijelentését.
x) A prófécia nem föltétlenül tartalmaz információt a jövőre nézve, bár előfordulhat, mint pl. Agabosz esetében. A prófécia fő célja a bátorítás, építés, vigasztalás (I. Kor 14: 3).
xi) A prófécia, mint lelki ajándék, nem tévedhetetlen és semmiképpen sem egyenrangú Isten igéjével. „Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk” (I. Kor 13: 9). Emiatt, a próféciákat meg kell vizsgálni: „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg” (I. Kor 14: 29); „a Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (I. Thessz 5: 19-21).
xii) Mivel a prófécia nem tévedhetetlen és meg kell vizsgálni, jobb, ha a gyülekezeti alkalmakon hangzik el, és nem négyszemközt. Így, jobban lehet elkerülni azt, hogy a testvérek hibázzanak, vagy akár manipulálják egymást.
A lelki ajándékok használatánál tehát, két szélsőséget kell kerülni:
a) Nem szabad betiltani az ajándékok használatát a gyülekezetben, mert attól félünk, hogy visszaélnek vele, vagy hibát követhetnek el. Pál apostol pontosan arra a célra írta ezt a tanítást levelében, hogy a korinthusiak helyesen és ne rosszul bánjanak az ajándékokkal: „a lelki ajándékokra nézve pedig testvéreim, nem szeretném, ha tudatlanok volnátok” (I. Kor 12: 1); „törekedjetek a nagyobb kegyelmi ajándékokra” (12: 31); „igyekezzetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok” (14: 1); „ezért, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken való szólást se akadályozzátok (14: 38); „a Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg” (I. Thessz 5: 19-20).
b) Nem szabad minden próféciát minden további nélkül elfogadni, mint Isten tévedhetetlen üzenetét, hanem a fentiek szerint, meg kell vizsgálni.
A kérdés tehát felmerül, hogyan vizsgáljuk meg a próféciákat? Javasolnám a következőket:
A) Elsősorban, a próféciát, lelki ajándékot Isten igéje alapján kell megítélni. Nem szabad, hogy olyan információt tartalmazzon, ami nem egyezik meg a Biblia tanításával. Néhány szekta azért csúszott félre, mert a Bibliát magyarázták (ki) egy modern próféta kinyilatkoztatásai alapján ahelyett, hogy a próféta kijelentéseit a Biblia tanítása alapján vizsgálták volna meg. Ezért, ez az első pont talán a legfontosabb.
B) Szépen, rendben történjen a prófétálás.
C) Jézus legyen magasztalva, nem a próféta.
D) A prófécia legyen bátorító, építő, vigasztaló, azaz, pozitív jellegű üzenet. Akkor is, ha kihívja a gyülekezetet a változásra, ne ejtse depresszióba őket!
E) A fentieken túl, a lelkek megkülönböztetésének ajándéka (I. Kor 12: 10) segíthet megítélni, hogy milyen egy kinyilatkoztatás forrása: démoni, isteni, vagy egyszerűen emberi elképzelés.
F) Ha néhány próféta egymástól függetlenül ugyanazt az üzenetet kapják, és ez ráadásul a fönti kritériumoknak is megfelel, akkor nagyobb meggyőződéssel lehet elfogadni.
Egy másik kérdés az lenne, hogy ki vizsgálja meg a próféciát? I. Kor 14: 29, valamint I. Thessz 5: 19-21 a 12-13-mal összevetve arra utalna, hogy elsősorban azok vizsgálják meg egymás prófétálását, akik szintén prófétálnak, különös figyelmet fordítva a gyülekezeti elöljárók véleményére. Végeredményben, pedig, minden hívő felelős azért, hogy vizsgálja meg azt, amit hall.
d.) Más karizmák
Kilenc lelki ajándékot sorol fel Pál apostol az I. Korinthus 12: 8-10-ben. Mivel ez csak egy lista, többféle magyarázat létezik arra, hogyan értelmezzük ezeket az ajándékokat. Úgy látszik pedig néhány ezek közül mind Jézus, mind az első keresztyének életében működtek. Nézzük meg, mik lehetnek ezek a karizmák:
i) Bölcsesség beszéde
Az ember természetfeletti módon kap bölcsességet arra, hogy mit kell tennie egy nehéz szituációban, vagy hogyan kell megoldania egy bizonyos problémát.
Jézus mindig tudta, hogyan kell válaszolni a kritikusai által feltett kérdésekre, mindig kikerülte a csapdákat. Például, kell-e adót fizetni a császárnak, vagy nem (Lukács 20: 20-25); meg kell-e kövezni a parázna nőt, vagy nem (János 8: 1-11). Jézus azt mondta a tanítványoknak, ha üldözik őket és a hatóságok elé viszik, a Szentlélek meg fogja adni nekik, hogy mit mondjanak (Lukács 12: 12). Ez Pál apostollal meg is történt (Ap Csel 26).
ii) Ismeret beszéde
A Szentlélek olyan információt ad egy személyről vagy szituációról, amely természetes módon nem derülhetett volna ki. Ez történhet gyülekezeti alkalmakon, de a személyes bizonyságtevéshez is hasznos lehet.
Amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélt (János 4), megmondta neki, hogy már 5 férje volt, és a jelenlegi nem a férje. Péter apostol tudta, hogy Anániás és Szafira hazudtak az adakozásukkal kapcsolatban (Ap Csel 5).
iii) Hit
Érdekes, hogy a hit a lelki ajándékok között szerepel, mert a gyümölcsök listáján is rajta van (Gal 5: 22 – görög pisztisz = hit, bizalom, hűség), és az is meg van írva, hogy a hit Isten igéjének hallásából fakad (Róma 10: 17). Itt valószínűleg egy olyan különös hitről lehet szó, ami egy bizonyos lépés vagy feladat elvégzéséhez szükséges. A három területet mégsem szabad élesen megkülönböztetni.
Péternek volt ahhoz hite, hogy járjon a vízen, mivel felhatalmazást kapott, de csak addig, amíg Jézusra nézett (Máté 14: 29-31). A lisztrai sántának megvolt a hite arra, hogy meggyógyuljon (Ap Csel 14: 8-10).
iv) Gyógyítás ajándékai
Az újszövetség több lehetőséget ajánl a fizikális gyógyulásra, beleértve a karizmák által történő gyógyulást is. A testi gyógyulás fokozatosan de akár pillanatok alatt is megtörténhet, hit vagy ima által, kézrátétel által, vagy a nélkül is.
Jézus Krisztus sok embert meggyógyított szolgálata folyamán (pl. Márk 1: 29-34). Péter (Ap Csel 3: 6-8) és Pál (14: 8-10) szintén gyógyítottak. A XX. században, újra nagyobb mértékben kezdtek működni a gyógyítás ajándékai az egyházban. Többek között Kathryn Kuhlman összejövetelein és T. L. Osborne evangelizációin gyógyultak meg sokan.
v) Csodatevő erők
A drámai hirtelenséggel bekövetkező gyógyulás csodának minősülhet, mivel a Szentlélek a természet folyamataiba avatkozik bele. Történhet olyan csoda is, amely a tapasztalható világ más törvényszerűségeinek mond ellent. Fontos kijelentenünk, hogy ez ok nélkül soha nem történik, mindig az evangélium üzenetét hitelesíti, és ezen kívül, emberi szükségeket tölt be.
Jézus átváltoztatta a vizet borrá (János 2: 1-11), megszaporította a kenyereket (Márk 6: 30-44; 8: 1-10), és lecsendesítette a vihart (Márk 4: 35-41). Az apostolok (Ap Csel 5: 12-16) és még a diakónusok is (István – 6: 1-8, Fülöp evangélista – 8: 6-7) tettek csodákat.
vi) Prófétálás
Egy Istentől származó üzenet bátorítja, építi és vigasztalja a gyülekezetet.
A példákat már fönt megtárgyaltuk, de hozzáteszem, hogy Jézus próféta is volt, pl. Máté 24-ben felsorolja a korszak végét megelőző jeleket. Az apostolok cselekedetei könyvében láthatjuk, hogy a korai időkben a gyülekezeti elöljárók sokszor kaptak bölcsességet, látást és vezetést a Szentlélek ajándékai által, gyakran, pedig próféciák vagy a látomások formájában. (Ap Csel 10: 9-16; 13: 1-3; 15: 28; 16: 6-10).
vii) A szellemek megkülönböztetése
Sajnos, sok szélsőség származott ebből az egy igeversből. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy természetfeletti módon megtudhatjuk, hogy honnan, milyen szellemtől jön egy bizonyos jelenség, betegség, probléma, tanítás, kijelentés. Természetesen, ezt csak a biblikus tesztekkel együtt és ezekre figyelve szabad használni.
Jézus mindig tudta, hogy mi volt az ember problémájának forrása, és eszerint kezelte, pl. az egyik süketnémát meggyógyította (Márk 7: 31-37), a másikból pedig démont űzött ki (Márk 9: 14-29). Filippiben Pál apostol jövendőmondó szellemet űzött ki a lányból, annak ellenére, hogy igazat mondott (Ap Csel 16: 16-18).
viii) Nyelveken szólás
A gyülekezetben valaki késztetést kaphat a Szentlélektől, hogy szóljon vagy akár énekeljen ismeretlen nyelven, ahogy a Lélek adja a szavakat. Az imádkozáshoz való nyelveken szólással ellentétben, nem mindenki teszi ezt (I. Kor 12: 28-30; vö. 14: 4-5).
ix) Nyelveken szólás magyarázata
Szintén természetfeletti módon, valaki megkapja a Szentlélektől azt, mi volt az előző nyelveken szólás értelme. Ez nem fordítás, mert sem a beszélő, sem a magyarázó nem érti a nyelvet. Arra nézve, hogy aki nyelveken szól, Istenhez szól és nem emberekhez, és aki nyelveken szól, imádkozik, hálát ad és dicsőít, fontos, hogy a magyarázat is ilyen jellegű legyen.
e.) Hogyan működik a gyakorlatban?
Ez a legnehezebb kérdés, mert a Biblia nem tanítja ezt részletesen. Csak néhány tanácsot adok itt, az Ige és saját tapasztalataim alapján:
i) Többféle ajándék létezik, és a Szentlélek osztogatja ezeket az ő akarata szerint (I. Kor 12: 11). Mivel a görögben folyamatos jelen időben áll az „osztogat” szó, ez azt jelenti, hogy a Szentlélek egy összejövetelen akárkinek akármilyen ajándékot adhat, viszont nem azt jelenti, ha pl. egyszer prófétáltam egy alkalmon, hogy most már az ajándék „megvan,” és akármikor prófétálhatok. Ez dinamikus és nem statikus fogalom. (Megjegyzem, hogy az nem így van a „szolgálati” ajándékokkal, de ez egy másik téma.)
ii) Az Ige arra buzdít minket, hogy kívánjuk a lelki ajándékokat (I. Kor 12: 31; 14: 1, 12). Azután, vágyakozzunk is arra, hogy a kívánságunk beteljesedjen!
iii) Mint minden a hívő életben, az ajándékok is hit által működnek, de a hit, változó mértékű lehet (Róma 12: 6). Ne erőltessünk semmit, amit nem tehetünk hit által. Viszont, ha használni kezdjük az ajándékokat, a bizalmunk növekedhet, amint tapasztalatokat szerzünk. A Biblia arra is utal, hogy képesek vagyunk „felgerjeszteni Isten ajándékát”, amely bennünk van (vö. II. Tim 1: 6).
iv) A gyülekezeti nyelveken szólással kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy ennek használatára erős késztetést érzek a Szellemtől. A magyarázat, prófécia, ismeret beszéde többféleképpen működött. Egyes esetekben csak tudom, hogy szólnom kell, és ki kell lépni hitben, de még nem kaptam semmit. Máskor pedig, néhány szót kapok, és ki kell lépni abban bízva, hogy a többi is jönni fog. De az is lehetséges, hogy egyszerre kapok egy kész üzenetet. Ezek az ajándékok egyszerűen beszéd által jöhetnek, de a látomás sem ritka, és az álom is előfordulhat (Ap Csel 2: 17-18). A látomás esetében, ez olyan tiszta lehet, mint akár egy mozifilm, de előfordulhat, hogy csupán fél másodpercre ugrik be egy homályos kép, és nem vagyok biztos abban, hogy tényleg az volt-e, vagy sem.
v) Ha azt gondolja az ember, hogy kapott valamit, akkor el kell döntenie, hogy átadja-e a gyülekezetnek. A prófétákban levő szellem alá van rendelve a prófétának (I. Kor 14: 32). De ha lustaságból vagy félelemből nem adja át, akkor nem engedelmeskedik a Szentléleknek, és megfosztja testvéreit az áldástól. Természetesen, aki szeretetben jár, nem akarja ezt tenni.
Lábjegyzet:
10. Conner, K. J., The covenants, 89. o.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
